Micsoda élet volt itt!
Voltunk, valaha, egykor.
Az idei szezonban nem nyitott ki a büfé, ez volt az első aggasztó jel. Ahol bezár a kocsma, ott a falunak is vége lesz. Hova menjünk, ha már a büfébe se? Ültek a Hullám csónakház bérlői a kabinokban, most mi lesz.
A csónakházat új tulajdonos vette meg, nagy tervekkel. Nem büfé lesz, de étterem, a lepusztult kabinokat lebontják vagy felújítják. Evezősközpont, edzőközpont, futball- és teniszpályák. Víz, villany bevezetve. Összkomfort lesz, Európa. Ültek a magyarok a kabinokban, hallgatták a körfűrész sivítását, vágták ki a fákat sorban, vágták ki őket is finoman, az új tulaj árat emelt, persze, eddig se bírták fizetni, de valahogy összekaparták mindig, a nyugdíjból, a visszaváltott üvegekből, májusra összejött a részlet. Menekült panelproletárok, most mehetnek vissza a lakótelepre. A szép, új világ nem nekik épül. Vitték a hűtőszekrényt, sokan azt se. A kistévét. A kávéfőzőt. A Lada utánfutóján egy kanapé. Elment Gyula, Vilmos és a többiek. Gilisztás és más rendes alkoholista ide többet nem jön. Gyula vissza se nézett, nem akart sírni. Majd otthon. Néhányan a szomszéd csónakházban, a Sirályban kaptak kabint, de a többség föladta. A bérleményt, az életét. Ildikó vasárnaponként kijön, és öt szál kardvirágot dob a Dunába, Gábor hullámsírjába.
K. Dezsőnek szerencséje volt, az ő kabinját nem bontják, maradhat, ha akar. Ha tud. Gondolja meg, mondta az új főnök, mit kell itt meggondolni. Ha meggondolnám, mennék én is. Kisírta a részletfizetést, marad. Meddig? Idén nyáron biztos. A soron (Kócsag út, bizony) ketten maradtak Pistával, és új szemközti szomszédok jöttek a lebontásra ítélt Réce útról, Katika és István. Katika nyolcvanéves, ötven éve randevúra jött le a Dunára (azok a vadevezős legények!), negyven éve lent van. Van egy motorcsónakjuk, sátoroznak. Õ se ment el, pedig. István, a fia mozgáskorlátozott, születési rendellenesség, bekászálódik a háromkerekűbe, gázt ad, megy a boltba, vagy a városba, ahogy ő mondja, vasárnaponként misére. Minek minősül ez a járgány a közlekedésben? - kérdi K. Dezső hülyén, István elnéz K. Dezső válla és a Duna fölött, tolókocsinak. Legfeljebb hússzal megy. István gépészmérnök, most egyetemre jár, és majd bent tartják a tanszéken. Ide született, a Dunára, itt élt, és itt fog. Katika kiül a kabin elé, naphosszat nézi a vizet. Reggel későn kelnek, minek, hova is sietni, a járgány hússzal megy, a Duna lassúdan folyik. István néha vízre teszi maga fabrikálta távirányítós hajómodelljeit, kerülgetik Ildikó (és Gábor) kardvirágait. Felveti magát egy-egy kardvirághal. Csend van, csak a körfűrészek visítanak, a levegőben méhek és légkalapácsok döngenek, bontják a kabinokat. Felkel, süt és lemegy, eltelt a nap. És amikor elvonulnak a tereprendezők, K. Dezső elindul. Már lement a nap, de még világos. Talán este van. Talán alkonyat. Egy bizonyos: későre jár. Ez az ő ideje, farkasok órája, de sokkal inkább mint egy rühes, sánta kutya, kotorékeb járja a (szemét)telepet, bemegy úgy hagyott kabinokba. Õ, aki lomtalanításkor tébolyultan járja az utcákat, a pusztulás/pusztítás guberátora, előturkálója, nem nyúl semmihez, csak szemrevételez, leltározza, ami még maradt, végig a Kárókatona, a Réce, a Sirály és a többi Vízimadár úton, a Seregély téren.
Volt: kék kinevetavégén-figura, 1 db magyar kártya (tök király), telefonkártyák, (még) fel nem robbant borotvahab, kb. 40 éves automatic nagy zöld mosógép, kis műfenyőfa, letépett tapéták, piros zsírosbödön, kínai cipősdoboz, Pandúr újság, eltört evezőslapát, színehagyott rózsaszín gyerekfürdőkád, alsónadrág, macis kulcstartó, mákdaráló, komplett szekrénysor, lila lavór, zöld boa, tésztaszűrő, rég lejárt Grillpác, rozsdás asztali jégkorong, leeresztett focilabda.
A dolgok, ahogy vannak.
Zöld pokróc, napozóágy-szivacsbetét, kopott fehér hokedli, fotelek, komódok, heverők, bársonykanapé, mosogatók, hűtőszekrények.
Életek öt négyzetméteren.
489. sz. kabin: műlambéria, linómetszet-másolat ("Borsodi Sörgyár" felirattal, a képen vidám kocsmázók), narancssárga filctoll, sárga bikinifelsőpánt, fénykép (talán a kabin egykori horgász bérlője, két kezében haltrófeák), létra emeletes ágyhoz, CAPATOB hűtőszekrény, parketta, műanyag álmennyezet, galéria.
487. sz. kabin: felespohár, vágódeszka, egy bennfeledett nyugágy, 20. születésnapi gyertya, hamutartó csikkekkel, rózsaszín rózsafürdőkendő (vagy hogy kell mondani, -törlő?).
Nevükön (mert nincs) nevezhetetlen (mik?).
486. sz. kabin: állólámpabura, könyvek. Ádám Zsigmond: Futólépés az alvilágba, Szathmáry Imre: Megszöktem a légióból, Hernádi Gyula: Hasfelmetsző Jack, Csörsz István: Sírig tartsd a pofád, Mándy Iván: Robin Hood (Delfin Könyvek), Claire Kenneth: Minden tavasz véget ér, Gregory McIvor: Haláljárat a semmibe (Horror Könyvek). Dolgozók Lapja, a címlapon: TBSC-Real Madrid 2-1 (Góllövő: Weimper, Csapó, ill. Santillana), és Havasi Ferenc látogatása a Belügyminisztériumban.
Kibelezett kabinok hosszú sora, mint kolumbárium, urnatemető, egykor volt lakóik híre-hamva. K. Dezső befejezi a leltárt, lemossa magáról, lefekszik a maga öt négyzetméterére. Holnap vendégek jönnek.
Robi és János motorcsónakkal érkezik a Kerekzátony-szigetről, a csónak orrában Kormi kutya és a vacsora (palóc gulyás). A többiek a szárazföldről, meglesz a két csapat, bográcsozás előtt sörkorcsolya, foci. Szatmári szilva, előszállási rettenetes, unicum. Mikor a sör (pivo, Árpi hozta Párkányból) elfogy, K. Dezső morog, és felbontja az ajándék borokat. Iszom a bort, rúgom a gólt, népköltés. Katika és István is kiül a tűzhöz, már csak a füstje és a nóta száll, szúnyogok ellen. Ottahol zughaza. Az emeleten a munkások békésen tűrik a zajongást, majd reggel körfűrésszel felelnek nekik. Kárókatona út, ha végigmegyek rajtad én! Mit nem énekeltünk még?
Robi a motorcsónakban alszik, fél hétkor ébreszti K. Dezsőt, hol van a vécé és a büfé. Büfé nincs, morog az álmos K. Dezső, és fölteszi a kávét. A Kerekzátony-szigeten, mesél Robi, volt egy büfé. Három dolgot árultak benne: kőbányai csapolt sört, bordázott nápolyit, jaffát. És mindig sorban álltak! K. Dezső is emlékszik, egy törülközőt se lehetett letenni itt, a parton, annyian voltak, a szomszédos Duna csárdában nem volt szabad asztal, a strandon kiszorították a medencéből a vizet a hullámfürdőzők. Most meg. K. Dezső a múltba réved, ahelyett, hogy. De hát ő még a Boráros téri talponállókat is testével védte a buldózerektől. Most bezzeg nem áll be a kiürült kabinokba a légkalapácsok elé, ide jöjjetek. Ez egy lepratelep, mondta volt egy (hölgy)vendége, akkor én leprás vagyok, nézett mosolyogva K. Dezső a menekülő után.
Integet Robinak, visszafekszik, korán van még. Katika és István ma még később kel, hosszú volt az éjszaka. Katika kiül a kabin elé, nézi a Dunát, a vadevezősöket, mint ötven éve, mint negyven éve mindig. A Duna azért van itt, hogy elnézzünk fölötte, gondolja K. Dezső, és még le is írja. A boltba mész? - kérdezi Istvánt. Boltba?! István dühös. Misére! És járgányával hússzal húz a Duna mellett, beljebb evickélnek a vadkacsák.
Tényleg, vasárnap van. Nemsokára jön Ildikó, beszórja virágait a vízbe. Duna-virág. Temető a Duna, mikor ki hiányzik.
