Amikor egy olyan típusú válogatás kerül a kezembe, mint a The Work of Director Michel Gondry, a régi Stones-szám, a The Singer Not The Song jár a fejemben, a pacsirta nem a dal, micsoda ostobaság ilyesmit állítani. Lehet ugyan, hogy Mick Jagger a nagyanyja varrógépére gondolt, ami korántsem lehetett egy Mario Lanza, és akkor oda az elmélet. (Persze ki tudja, azokban a daliás idõkben, a hatvanas években, minden hülyeséget - ahogy a szakmabeliek nevezik - "nótába" kanyarítottak.) Most maradjunk annyiban, "az énekes igenis a dal", és ezzel máris ugrottunk harmincöt évet és megérkeztünk Michel Gondry rendezõhöz: még egy zseniális klipper is csupán szürke eminenciás lehet a szórakoztatóiparban.
A pazar dévédén szinte kizárólag klasszikusokat (reklámfilmeket is!) látunk, de vajon a bennfentes filmbuzikon kívül tudja-e valaki, hogy ezek Gondry-klipek? És ha igen, számít? A szárnyaló fantáziát így is, úgy is
Björk, Beck, a Chemical Brothers
vagy éppen a White Stripes számlájára írjuk, sõt amikor a kriptaszökevény Keith Richards a Mátrixból ismerõs, de annál korábbi látványelemben úszkál (Gondry találmánya!), amikor a Rolling Stones végre a saját képére formálta Dylan Like A Rolling Stone-ját, arra sem mondhatunk mást, mint hogy milyen ötletesek ezek az öreg fiúk.
Azért kár a könnyekért, Gondry már évekkel ezelõtt feljutott a csúcsra, azt írja az újság, "õ a legjobban fizetett reklámfilm- és videoklip-rendezõ", azt is hozzátehetnék, nem ok nélkül. Az ötletekbõl kifogyhatatlan francia úgy hozta vissza a mainstreambe az európai animációs és az optikai játékokkal összefüggõ hagyományokat (no meg a dobszerkó mítoszát), hogy kisfilmjei láttán olyan érzésünk támad, ez az egész retronyomor, ami mostanában körülvesz bennünket, valamiféle felhígított Gondry-koppintás.
A mester viszont már rég máshol jár. Egy darabig biztosan élvezte, hogy szinte minden megnyilvánulását díjesõvel jutalmazza a szakma, ám három éve - Frankie goes to Hollywood - Tim Robbinsszal leforgatta elsõ játékfilmjét, a Libidót. Akkor, mint ahogy most is, a forgatókönyvíró egy másik ügyeletes zseni, Charlie Kaufmann (John Malkovich menet, Adaptáció) volt, ám a mostani produkció ráadásának itt van egy ügyeletes bohóc is, Jim Carrey. Az Egy makulátlan elme örök ragyogása azonban nem valami Maszkhoz mérhetõ
Carrey-ámokfutás,
sõt, mintha az lett volna az elsõdleges cél, hogy megtekinthessük a gumiarcút, amint grimaszok nélküli színészi alakítást nyújt.
Mi kell ehhez? Elsõsorban egy nõ (Kate Winslet) meg egy szokásos édesbús történet, ami Kaufmann-nak köszönhetõen tekeredik, mint valami kakaós csiga. Ha akarom, sci-fi, de valójában melodráma, amit tulajdonképpen Carrey igyekezete, illetve egy meglehetõsen sovány-ka ötlet emel ki a szokásos hollywoodi iszapból.
Nevezzük radírnak. Létezik egy társaság, a Lacuna Inc., azzal foglalkozik, hogy törlik a kuncsaft memóriájából a kellemetlen alakokat. Csak be kell vinni a vonatkozó tárgyi emlékeket egy fõorvos külsejû pofának, aztán pedig jön két hackernek tûnõ hülye, hogy "cut"-olja az illetõt a megrendelõ agytérképérõl. A sikeres mûtét után még anynyi tennivalójuk akad, hogy értesítsék a nemkívánatos személyt: bizonyos esetekben az anyja sem ismer rá.
Carrey is megkapja a maga kis levélkéjét, megunta a nõje, töröltetett, mit tehet ilyenkor, õ is felkeresi a Lacunát. A mûtét során azonban akad egy-két apró malõr, és megindul az a csavarodás, amit borzasztó nehéz lenne elmagyarázni, és amiért általában zseninek kiáltanak ki egy forgatókönyvírót, de itt szó sincs ilyesmirõl. Bármilyen bonyodalom akad, anynyira, de annyira tudható, mire számíthatunk. Ilyenkor kellene a színészi játéknak megmentenie a dolgot, de Carrey és Winslet az ígéretek ellenére sem nyújt emlékezetes alakítást, a többiek pedig (Elijah Wood, Mark Ruffalo, Kristen Dunst, Tom Wilkinson) olyan rutinos versenyzõk, akiket a villamosmegállóban elfelejt az ember. Ami azt illeti, Michel Gondry nevét sem ezért a filmért kell megjegyeznünk.
Film: SPI; DVD: EMI
