Magyar Narancs: Nehéz volt a visszatérés?
Kerekes Éva: Ha az ember egy olyan idõszak után tér vissza a színpadra, amire vágyott, akkor nem a hiány, az üresség állapotából jön, egy "nem tudom, ki vagyok én" helyzetbõl. A visszatérés nehézségeit azért nem érzékeltem annyira, mert a gyermekvállalás számomra egy akart idõszak volt. A sok felesleges hisztitõl el lehet szokni, újra ki kellett alakítanom egy védekezési mechanizmust, hogy együtt tudjak élni a feszültségekkel, hogy edzettebb legyen az idegrendszerem. Nehéz volt újra megszokni azokat a hülyeségeket, amiket amúgy is utálok, újra fel kellett vértezni magamat, hogy ideig-óráig elhiggyem, én vagyok a világ közepe, és ki tudjak állni a színpadra. Ettõl tényleg el lehet szokni. De annyi minden mondanivalóm felhalmozódott, hogy már vártam a visszatérést.
MN: Az érzelmileg intenzívebb életszakaszok segítik a pályáján?
KÉ: Szerintem nincs összefüggés. Van olyan színész, akinek szüksége van arra, hogy úgy tartsa formában magát, úgy maradjon impulzív, befogadó, hogy mindenféle megtörténjen vele, és van olyan, aki ennek pont az ellenkezõje. Bizonyos idõszakokban hol erre, hol arra van szükségünk. Az ember fiatalabb korában nyilván gyûjtöget, röpdös, kíváncsi, beszippant mindenfélét, késõbb a tapasztalatok felgyülemlenek, az ember átgondolja a dolgait, átrajzoljuk a térképet. A színész olyan lény, aki mindig éppen azt szúrja ki magának, amire szüksége van egy adott szerep felépítéséhez. Nem tudatosan, de azokat a dolgokat halljuk meg, látjuk meg, érezzük meg, amit éppen el kell játszanunk.
MN: Mi motiválta a váltásait a karrierje során?
KÉ: Mindig úgy alakítom az életem, hogy nem alakítom sehogy. Maximum egy napra gondolkodom elõre. Amire elhagytam a Radnótit, eltelt hét év, az életem úgy alakult, hogy változtatnom kellett. Nekem annyi volt csupán a szerepem ebben, hogy felismertem a helyzetet: maradjak még itt azt követõen, hogy majdnem az egész társulat eltávozott az alakuló Új Színházba, vagy álljak én is tovább? Feltalálhattam volna magamat ebben a helyzetben, de nem volt kedvem hozzá. A szabadúszás adta magát, ha az ember elmegy valahonnan, vállalja be a semmit. Közben meghívtak egy szerepre a Madáchba, Kerényi Imre nagyon praktikus volt, felajánlotta, hogy leszerzõdtet, ha megszületnek a gyermekeim, hogy jogosult legyek a gyesre, és megígérte, hogy amint úgy döntök, elegem van az otthonlétbõl, ebbe a színházba visszajöhetek. Nagyon megnyugtató volt, hogy akadt egy távlati ajánlatom, nem lógtam a levegõben, hanem kiegyensúlyozottan élhettem meg ezt az idõszakot. Aztán jött Mácsai Pál, és egy új korszak kezdõdött.
MN: Az Örkény István Színház név is jelzi, hogy valami más szemlélet, új irányvonal készül. Izgalmas egy formálódó társulat tagjának lenni?
KÉ: Végre egy olyan színházhoz tartozom, ahol jó nekem, nem kell rossz levegõt szívnom, nem kell szabályoznom a légzésemet. Itt felismerik az értékeimet, tudják, ki vagyok, mit tudok. A szerepeim lassan már kezdenek kifutni - az igazi kihívás az a számomra, hogy meg tudjam tölteni õket minden este valami újjal, hogy látszódjon az alakításaimban, ahol éppen tartok. Most Arkagyina a nyûgöm, az õszi bemutatóm foglalkoztat. Sok a megfejtenivaló ebben a szerepben, és van bennem egyfajta ellenállás. Tartok ettõl a nõtõl.
MN: Miért?
KÉ: Nem ismerem õt, és valahol meg kell csípjem, hogy az elsõ lépéseket meg tudjam tenni felé. Komplikált személyiség, bizalmatlan vagyok vele szemben. Most elérte, hogy egész nyáron bele sem néztem a szövegbe.
MN: Nem veszélyes ez a típusú ellenkezés? Szeretni kell valamenynyire egy karaktert ahhoz, hogy egy színész el tudja játszani?
KÉ: Nem árt. De ez az ellenkezés jelent valamit, nem az a helyzet, hogy egyáltalán nem érdekel a nõ. Sok mindenben elítélendõ ember õ a számomra - a fia öngyilkos lesz, amiben mindenképpen közrejátszik. Nem tudom megérteni, mi lehet egy gyerekben olyan bántó, hogy el kelljen hagyni, hogyan történhettek így a dolgok. A szituáció nyilván kétoldalú - az apja meghalt, Arkagyina korán szülte õt, még nem élt eleget, és mégiscsak színésznõ. Igazából ezt a színésznõség részét nem tudom felfogni a szerepnek. Nem világos, hogyan fordulhatott át a dolog, hogy lehet az, hogy nem a gyerek van elöl, hogy mindennél fontosabb számára a színház. Meg szeretném érteni, mi maradhatott ki ennek a nõnek az életébõl, amitõl ilyen lett. Ez valami miatt kialakult. Minden egyes önzés, keserûség mögött fájdalmak, negatív történések áll-nak az ember életében. Eljátszani könnyebb lesz, megfejteni mindig nehezebb egy személyiséget. Meg kell értenem õt ahhoz, hogy az egyes helyzetekben teljes meg-gyõzõdéssel tudjak úgy viselkedni, ahogyan õ viselkedik. Olyankor van egy szerep meg nekem, ha megértem a lényegét, onnantól kezdve már élem a karaktert a színpadon, közvetíteni tudom õt a saját lényemen keresztül. Nem tudok úgy felfogni egy szerepet, mint egy idegen valakit, hiszen személyes dolgokat mondok el rajta keresztül, nem tudok úgy beszélni róla, hogy ne érintsen meg engem is. A színésznõnek mindig a sorsot kell megértenie.
MN: Ha Arkagyinát nem érti, kit ért? Mit játszana szívesen el?
KÉ: Blanche-ot A vágy villamosából. ' érdekel, mert érzékeny, kusza, ismerõsek számomra a szélsõségei, az a helyzet, amikor furcsának találom a külvilágot, és nem fogom fel, hogy a többi ember mit nem ért bennem. Önazonos vele sem tudok lenni, de Blanche kíváncsivá tesz. A megélni vágyásról van szó a számomra, meddig tudom a határaimat kitolni.
MN: Egyik legnagyobb filmsikerét Simó Sándor Franciska vasárnapjai címû mozijában aratta, amiért több rangos díjat is kapott. Szeptembertõl egy Simó-tanítvány, Török Ferenc Szezon címû filmjében tér vissza a vászonra egy fontosabb karakterszerepben.
KÉ: Nem láttam a filmet, éppen Sopronban játszottam a szemle alatt. Az igazsághoz tartozik, hogy nem volt türelmem a forgatókönyvhöz, csak a saját szerepemet olvastam el, rögtön kiszúrtam, hogy a könyv nagyon vastag, nekem pedig összesen három-négy jelenetem van. Eluntam, és a rendezõre bíztam, hogy mi legyen. Ez történt. Felvállalom. Van egy vad szexjelenetem Nagy Ervinnel, a fõszereplõvel a filmben - azt kell mondjam, különösebb nehézséget nem okozott a szerep megfejtése, de hallottam arról, hogy a figura a film egészében végül hangsúlyossá vált.
MN: Hogy látja, hol tart most a pályáján?
KÉ: Adódik, ami adódik. Hagyatkozom. Amit tudok, megteszem. Többet kéne jönni-menni, senki sem lát, senki sem tudja, ki vagyok. Van még itt dolgom, az biztos. Közeledik valami fordulópont, azt érzem. Talán játszhatnék többet, de csak ott vagyok szívesen, ahol szükség van rám.
Hungler Tímea
