A román kulturális élet meghatározó személyisége. A Bulandra Színház egykori színésze, rendezője, igazgatója 1989 decemberében elsőként kiáltotta élő adásban a televíziós kamerába: "Szabadok vagyunk!" Iliescu jobbkezeként éppúgy kivette a részét a rendszerváltásból, mint később kulturális miniszterként. Jelenleg a Bukaresti Nemzeti Színház igazgatója és a Román Színházművészeti Szövetség elnöke. Budapesten egy költészeti esten vendégszerepelt Johnny Raducanu dzsesszzenész oldalán a Radnóti Színházban.
*
Magyar Narancs: Milyen kapcsolatai vannak manapság Magyarországgal, a magyar színházi élettel?
Ion Caramitru: Kulturális szinten mondhatni kivételes a két ország közötti kapcsolat, már csak azért is, mert Kelemen Hunor személyében magyar kulturális miniszterünk van, aki az én miniszterségem idején államtitkár volt. Ami a színházi cserekapcsolatokat illeti, nemrégiben tárgyalásokat folytattam Alföldi Róberttel egy színházi együttműködésről, a budapesti és a Bukaresti Nemzeti Színház kölcsönös vendégszerepléséről. Hosszú évek óta hagyományosan jó kapcsolatot ápolunk a Katona József Színházzal. A korábbi igazgató, Zsámbéki Gábor kezdeményezésére került be a Bulandra Színház az európai uniós társulatok közé. Három éve hatalmas sikere volt az Ivanovnak a Bukaresti Nemzeti Színház nemzetközi fesztiválján, ahol mellesleg az egyik utolsó bemutatónk Thúróczy Katalin Macskalépcső című darabja volt.
MN: Ön szerint színházi alkotóként mennyire lehet elvonatkoztatni olyan incidensektől, amilyenbe legutóbb a budapesti Nemzeti Színház keveredett a román nemzeti ünnep miatt?
IC: Nemhogy lehet, de kell is! Más dolog a politika, és megint más a művészet. A színházi alkotóművészek világszerte egy nyelvet beszélnek, nemzeti hovatartozástól függetlenül. Akárhogy is vesszük, egy nagy családhoz tartozunk. A mi felségterületünk a kérdések megfogalmazása a minket körülvevő világról, a változásokról klasszikus és modern szerzők nyelvén. Az esztétikai szempontok, a kísérletezés szelleme az elsődleges.
MN: Az is a kísérletezés kategóriájába tartozik, hogy román költők verseit tolmácsolja Raducanu zenéjével?
IC: Régi barátság fűz Raducanuhoz, azonos az érzékenységünk. Az általa megfogalmazott zenei nyelv a párbeszéd lehetőségét adja meg a költészet és az instrumentális improvizáció között. Az emberi hang, a nyelv és a zene kölcsönhatásában feszülő ellentétek csak látszólagosan mondanak ellent egymásnak. Öt éve jött létre ez a párbeszéd közöttünk, rengeteg helyen turnéztunk vele világszerte Párizstól Londonig, Isztambultól Kanadáig és az Egyesült Államokig.
MN: Ettől függetlenül is gyakran tart önálló esteket.
IC: Ezeknek az esteknek a forgatókönyvét nyolcvan százalékban én készítem a költő Nichita Stanescuval szövődött barátságomra alapozva. A fennmaradó húsz százalékot a klasszikus és kortárs román költők, mint Stoica, Eminescu adják. Az irodalmi nyelv lehetőségei érdekelnek, a szavak közötti és mögötti játék. Eredendően színész és rendező vagyok. Jelenleg nagy sikerrel vittem színre a Dilisek vacsorája című komédiát a Bukaresti Nemzeti Színházban, és Shakespeare Macbethjét próbálom éppen egy nagy román rendezővel, Radu Penciulescuval.
MN: Nem csak színpadon, filmekben is sokat szerepelt. Számos román film után nemzetközi produkciókban is, például a Kafkában vagy a Mission Impossible-ben.
IC: Közel hatvan román filmben szerepeltem, és tizenkét nemzetközi filmben vettem részt. Az egész úgy kezdődött, hogy 1991-ben a Hamletet játszottam Londonban és Dublinban. Ennek hatására megkeresett egy filmes ügynök, aki kiajánlott kisebb szerepekre. Filmrendezésre is kaptam felkérést, de túlságosan lefoglalt a színház, a színpadi játék, a prózai és az operarendezések.
MN: 1996 és 2000 között kulturális miniszter volt. Visszatekintve hogyan ítéli meg a kultúrpolitikai részvételét?
IC: Időben felhagytam vele. A szerepvállalásom lényegében azzal indult, hogy nagyon beleártottam magam úgymond a romániai forradalomba a kommunizmus, Ceausüescu ellen. Tagja lettem a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpártnak, azt megelőzően pedig alelnöke voltam az ideiglenes parlamentnek. Az 1996-os parlamenti választások eredményeként kormánykoalícióba került a pártom, így választottak meg kulturális miniszternek. Abszolút elsőbbséget élvezett az akkori kormányprogramban a nemzeti műemlékek restaurálása. Fantasztikus költségvetési prioritást sikerült kiharcolni erre a célra. Komoly eredményeket értünk el Románia nemzetközi megítélése szempontjából. Például az UNESCO-lista kiegészült huszonkét új műemlékkel - jelenleg harminc szerepel rajta, korábban csak nyolc volt. Néhány erdélyi templom is bekerült.
MN: Azzal is elégedett, amit a színházi reformok, a decentralizálás terén elért?
IC: Ez egy nagyon nehéz folyamat a színház világában. Szigorú és kemény reformot akartam bevezetni, de nehéz volt mindezt végrehajtani a már meglévő intézmények támogatása nélkül. Két működési lehetőség van a színházak számára: állami vagy magántársulatok keretén belül. Angliában van a Nemzeti Színház és a Royal Shakespeare Company, ami negyvenszázalékos állami költségvetési támogatással működik, az összes többi társulat magánvállalkozásban üzemel. Nyugaton a piac nyitott a színészek számára a televízió és a film terén. Romániában ez a piac egyre jobban beszűkül, részben a világgazdasági válság hatására.
MN: Visszatérve a politikai szerepvállalására, ön volt az a színész, aki a bukaresti televízió ostroma idején elsőként jelentette be a győzelmet. Ennek a történelmi pillanatnak a fényében hogyan látja a jelenlegi román társadalmat, a demokráciát?
IC: Az 1989-es forradalom elveszítette a győzelmet, másképp szólva megbukott. A hajdani kommunisták vették a kezükbe a hatalmat, átmentették magukat. A régi apparátus új köntöst öltött, emberei, a Securitate egykori tagjai ülnek ma is a parlamentben, a kormányban, ők irányítják a gazdasági életet. Az antikommunista eszmék halálra lettek ítélve.
MN: Megbánta volna, hogy ünnepelt színészként hátat fordított a hivatásának, és politikai babérokra tört?
IC: Négy évet vett el a színészi, színházcsinálói életemből ez a kaland. Nem mintha megbántam volna, de mégis rémes volt, hogy valahol önmagam ellen dolgoztam. A mandátumom lejártakor határozott nemet mondtam, holott sokan ösztönöztek, hogy csináljam tovább. Arra mindenesetre jó volt ez a tapasztalat, hogy meghúzzam a határt a személyes véleménynyilvánítás és a hivatalos szerepvállalás között. A politika világa csak bedarálja az embert.
MN: A Nemzeti Színház élén mennyire van szabad keze a repertoár megválasztásában?
IC: Mindenütt összetett feladat hárul egy színidirektorra a nemzet színházának vezetésében. Éppúgy tiszteletben kell tartani a nemzeti és a nemzetközi értékek közvetítését, mint a nemzeti és a nemzetközi modernizmust. Nagy gépezet a miénk, négy teremben játszunk, évadonként negyven bemutatót tartunk. Shakespeare, Moliére, Csehov, Arisztophanész, Caragiale és Miller állandóan szerepel a repertoárunkon, mint ahogy modern angol és román szerzők is. Négy éve meghirdettünk egy drámaírói versenyt, aminek a nyertes darabjait műsorra tűzzük. Továbbá rendszeresen modernizálunk régebbi román darabokat. Nemrégiben elindítottunk egy másik programot olyan színészek számára, akik éppen nem szerepelnek egy adott évadban. Létezik egy kísérleti műhelyünk is, ahol a commedia dell' artétól a kabukiig a világ minden pontjáról érkezett színházművészek számára nyújtunk kreatív lehetőségeket. Hiszen a színház lényege az, hogy nyitott legyen mindenféle újító szellemű ideológiák, elképzelések, kísérletek befogadására.
