váltanom (II.)
T´Door
Van, ami megy együtt, vannak megint, intsd le magad, öcsi. A Vízipatkányok Klubban "megszoktad" (na, kétszer voltál), hogy akkora a hangerő. Melletted állt, üvöltve kérdezett valamit. Suttogásnak se hallottad. Akkor volt a Watt (egy Beckett-regénycím). Most ez neked mércéd. Ha esteznél, ekkora Watt-tal lenne az érkezőknek már a... most ezeket a zenéimet mondom el, de kiderül, hogyan. Érkeznének, és fordulhatna ki, aki. Ez ugyanannyi, mint hogy sapkáznak. Sapka igen, aztán nem. Mondok erre valamit.
Függetlenül attól, hogy akkor szoktál le, ha bele is kóstolhatsz. S ha aztán nem, mégse nem, akkor le vagy szokva. (Szép Ernő jobb: "nincs kedvem...")
Én sokkal imádok elbaktatni pár hídgyaloghosszat a Duna mentében, de a fogalmaink, attól, hogy én szeretem őt, nem azonosak. Szerintem például nincs leszokás. Nincs szerencsejáték. A ló, például, ilyen: mégis részt vehetek valamiben, mert ne feledjük, hosszú időre az egyetlen "társadalmi élményem" egy gombfocitorna második helye volt a Rádióban, másfél évtized házi pöce után. Az még itt: a 2x2 már anarchia. Csak egy 1x1 nem anarchia. De ezt totóba áttéve? Biztos vesztés. Ma jó a Kambalda Rambler, mert olyan kambalda volt London, és rémboltál keresztül rajta, a City építészetét nézted. De a Kambalda Rambler, a Mim-And-Lou holnap nem jó. Pláne ha összetéveszted a Mim-Lou-Anddel. Mert ilyenek ezek a névadók.
Szóval a ló, a pop, a festészet, az utcajárás ma arra jó, amire holnap nem. Ehhez kell nagyon igénytelennek lenni, akkor futja rá. Még London bekötőutas, randa déli részeire is. Pár félnapra ott. Hogy megtudd, mondjuk, van egy COOMES nevű irodarendszer is, nemcsak az Arthur Prince a belvárosban (amiből Coral lesz, na, ezek így alakulnak; mint a gesztenyefa-kivágás). A ló még erre jó: megtanulod, hogy az eredmény függ pedig: a bukmékerek akaratától, a zsokék akaratától, a ló akaratától, az időjárástól, a számok kabalájától, a nevek algoritmusától (hah!), a vak véletlentől, attól, hogy rendszer is van (például: hat favorit nyert Sedgefieldben, három Hexhamben, tuti erre, hogy a legnagyobb esélyek úsznak el Kemptonban, Brightonban, Bath-ban, és nem az van, hogy baszhatod, vagy megkempték). Ebben együtt hinni sok, ez anarchia. Minden tőled függ. Hogy te ezt mire veszed.
Most nekem az 1994-es év legjobb zenéje a Grant Lee Buffalo. (Hirtelen átcsapok. Ahogy ez minden másban is így van. Az írásban kicsit annak kéne lennie, ami minden másban is így van. Nincs leszokás. Én, "én" egy semmi pont vagyok, én "minden" vagyok. Lidérces messze fény, mondta Ottlik, és egy ürge. Ha "bizonyos nemzedék" Ottlikra tett fel mindenfélét, az ugyanolyan gyenge ügynek kezd bizonyulni majd, mint az eleve gyenge ügyek. Savanyú, apu.)
Semmire nem tehetsz fel annyit, hogy megoldja (pótolja) neked a mindennapos taposást, őrmölődést, meg hogy ráversz. "Tenni rá" - a mi nyelvünk ezzel mindent elárul (elárul, ez is szép szó, "híven elárulja", nem jó?). Teszek rá = hiszek benne, szarok rá; nem tesz semmit = legtermészetesebb, lényegtelen, passzív; folytatható.
Hirtelen átcsapni, ez az egyetlen való. Fogalmam sincs, mi csap át mibe. A Grant Lee Buffalóék így állnak fel: Grant Lee Phillips, Paul Kimble, Joey Peters. Így "álltak" fel. Jó a Fuzzy albumuk, jó a Mighty Joe Moon albumuk. Volt egy Fuzzy Logical nevű ló. Akkor volt nekem az játékra jó, amikor nem volt "még annyi tésztám se"? Amikor szerettem a Bufit? Máskor? Váltakozik? Én mikor és kinek és mire vagyok jó? (Szép Ernő bef.: "...kedvem, s magamról nem...")
Félelem, mennyi erkölcsinek, gyakorlatinak, érzelminek nevezett kérdés tisztázódik (semmisül el), ha ezt figyelembe vesszük. És nem hiszek abba, hogy (nem hiszek bele!), hogy, mondom, ezek mélylélektani kifejezések: a feláll, a sül el. Tessék Dél-Afrikát játszani londoni irodán egy hófúvásos napon, úgy, hogy meg kell lennie koszt-kvártély pénznek, majd kiderül, maradnak-e gondolatok a mélylélektanra. A ló (vagy a Vízipatkány-hangerő) arra jó, hogy ne maradjon fölösleges lelkizendő.
Előkerül a Gun is. Így, Gun. Három nóta a Swagger címűről: Word Up, ez volt az MTV-s, aztán egy érdekes izé, a Don´t Say It´s Over és egy nagy ballada, tanuld meg: The Only One. Ezt még megmaradt három madarammal hallgatom napszállt, most, meg hossz-és-szélt. Nem tudom, mi lesz, ha ők nem lesznek. Ehhez kell a Dunántúl bebarangolásának vágya vagy a City és a Temple építészete. Mondjuk. A Gun így tagozódott: Mark Rankin, vocals, Dante (volt három Dante lovam is, már mondtam, Kiladante, Dante´s Sun, Dantino Dino) (ez nem sznob duma, nincs "sznob"; ha szartál már mosdóba... és azt, kettő, te mosod, ha bárkit/bármit leszarsz, az maga mosakszik ki, mindenütt van még plusssz és előny), Dante Gizzi, tehát bass, vocals, Giuliano Gizzi, guitar, Mark Kerr, drums. Gondolom, hagyjuk most a Radioheadet és a Dadát. "Magamról nem beszélek."
Hagyjuk, mert nincs kedvem elmondani. Ehhez van.
Annak, hogy írtam ezt, talán ez az értelme: olvasod, hogy az az alak itt azt írja: "ígértem, hogy elmondom ezt és ezt... elmegyek ide és oda... de hagyjuk, nincs kedvem elmondani"... meg ha tényleg én kellek neked, és olvastál (hallottad a zenéimet, böfögésemet, láttad a filmjeimet, láttál színpadon és néztél táncokat és képeket tőlem, és tudod, hogy Van Gogh és Jean-Michel Basquiat és Dubuffet és de Staël néven és álnéven már meghaltam, meg Beckett álnéven, minden, Camus), akkor sejted, történt velem egy és más, és nagyon foglak szeretni érte, ha nem kérsz tőlem olyat, amit nem akarhat Valami. Valami, ami például 16 madárral meghalt. Legjobb, ha semmit nem akarsz, annyit csak, hogy írjak erről, hogy legjobb, ha... és te ezt arra használhatod, hogy mégse vagy egyedül, ha épp te nem akarsz semmit. Engem még Verne Gyula vagy Albert Camus is nagyon meg tudott bátorítani; őrjárat vétel (és nem eladó).
