"A Bloomról való képünk lesz más"

Kappanyos András irodalomtörténész az Ulysses újrafordításáról
szerző
Greff András
publikálva
2010/9. (03. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Négy fordító közel nyolc éven át dolgozott a modern regény-irodalom egyik legjelentősebb művének új magyar változatán. A munka miértjéről és hogyanjáról a fordítócsoport vezetőjét kérdeztük.

Magyar Narancs: Gáspár Endre és Szentkuthy Miklós fordítása után James Joyce főművének új változata nem egyetlen, hanem négy fordító (a többiek: Gula Marianna, Kiss Gábor Zoltán, Szolláth Dávid) munkája. Ha jól tudom, viszonylag régóta ez a fajta, munkaközösségben levezényelt fordítás a bevett metódus az Ulysses átültetéseinél.

Kappanyos András: Igen, legalábbis francia és német nyelvre tudom, hogy így történt.

MN: Mi szól leginkább e módszer mellett?

KA: A regény pusztán referenciálisan is annyira szétágazó kompetenciákat igényel, hogy néha az ember azon csodálkozik, hogy az eredetihez szükséges tudás hogyan férhetett el egyetlen fejben - egyrészt mindezek lefedéséhez kell ennyi ember. Másrészt maga a vitafolyamat iszonyú értékes - nagyon sok minden menet közben, kollektívan születik meg; előfordult például versrészletnél, hogy az egyik sort egyvalaki hozta, más pedig kitalálta a hozzá illő rímet. A vitákban arról van szó, hogy a fordítás során több szempont között kell kompromisszumot teremteni. Van egyrészt a referenciális hűség, tehát, hogy a kor Dublinjához és populáris kultúrájához képest ne torzítsunk; és van egy strukturális hűségigény. Ezek a szempontok sokszor ütköznek. Ráadásul, ha megfeszítjük annyira a szöveget, hogy megfeleljen ennek a két hűségigénynek, még akkor is teljesen valószínűtlenné válhat, és olyan mondat jön ki, amit magyarul senki nem mondana. És ha többen vagyunk, akkor automatikusan felvállalja valaki egy-egy szempontnak a képviseletét, és ilyen módon kicsiszolódhat az ideális kompromisszum. Az is jót tett, hogy a résztvevők az ország különböző pontjairól származnak, tehát a magyar nyelvi kompetenciájuk is finoman bár, de eltér, és ez például a szlengszavaknál fontos volt abból a szempontból, hogy mit fogadjunk el, mi az, amit megengedhetünk magunknak.

MN: Nem következhetnek ebből sajátos problémák? Nem nehezebb így például a szöveg stiláris egységét megtartani? Bár persze ez egy stilárisan is sokszínű regény.

KA: Ez lett volna a válaszom: stiláris tekintetben ez a regény enciklopédiaszerűség. És ha megnézzük a Szentkuthy-szöveget, azzal az az egyik elég súlyos baj, hogy egységes stilárisan. A könyv első megszólalója Buck Mulligan, aki egy keményen szarkasztikus, nagyon szubverzív, mindent szétgúnyoló figura - Stephen sokszor úgy hivatkozik rá, hogy a csúfolók népéhez tartozik -, és ez a hang, a nyelvet folyamatosan szétziláló, szubverzív, ugyanakkor patetikusan szárnyaló hang nagyon megragadja Szentkuthyt, ezért aztán majdnem mindenki így beszél a fordításában. Amitől egyes helyeken viccesebb az eredetinél - de elveszítjük, hogy itt mindenkinek nyelvileg is személyisége van: számtalan figurát az első megszólalásából be lehet azonosítani. A megszólalás is éppúgy attribútum itt, mint az öltözködés.

MN: Hogyan osztottátok el egymás között a feladatokat? Valaki ellenőrizte a századfordulós Dublin tárgyi emlékeit, más lapozgatta az Odüsszeiát és így tovább?

KA: Alapvetően magát a szöveget osztottuk fel. Mindenki hazavitt egy-egy fejezetet, végigment rajta, aztán ezt együtt megbeszéltük, változtattunk rajta közösen, és amikor eddig elkészültünk, jöhettek a következők. Amikor már majdnem az összes együtt kész volt, akkor újra átmentünk az egészen. A strukturális elemekből készítettünk egy sok száz tételes glosszáriumot - ami ebből következett, azt is végigvezettük a szövegen.

MN: A Szentkuthy-fordításnak legalább háromfajta komoly problémája van: a szövegben számos félrefordítás, valamint túlfordítás szerepel, továbbá a fordító sokszor nem veszi észre a belső utalásokat, a motívumok, attribútumok ismétlődését, és ezért nem jelzi ezeket az olvasónak sem. Január 20-án tartottatok egy konferenciát a Magyar Tudományos Akadémián, ahol bejelentettétek a fordítás elkészültét - az ott elhangzott szövegekből úgy vettem ki, hogy ezt a harmadik hibát gondoljátok a legsúlyosabbnak, mert ez zilálja szét leginkább az eredeti precízen kidolgozott, kristályszerű struktúráját, ahol minden egyes, elsőre akár lényegtelennek tetsző motívumnak fontos szerepe van.

KA: Így van. A legkiáltóbb példa a lóversenyes: van az eredetiben egy Throwaway nevű ló, aki egyébként ráadásul történelmi ló, amely valóban megnyerte 1904. június 16-án a Gold Cupot. A neve szórólapot is jelent, meg azt is, hogy eldobható. Bloomtól az ötödik fejezetben elkéri az újságját egy Bantam Lyons nevű ismerős, hogy megnézze a turfhíreket. Bloom azt mondja, neki nem is kell az újság, épp el akarta dobni, ami angolul így néz ki: "You can keep it. I was just going to throw it away" - ezt Lyons úgy érti, hogy Bloom titkos lótippet adott neki. Ez az információ elindul a maga útjára. Tényleg Throwaway nyeri a futamot, és elérkezik délutánra egy pont, amikor többen azt hiszik, hogy Bloom nyert egy csomó pénzt a versenyen, de titkolja, mivel egy sóher zsidó, és nem hívja meg a többieket egy sörre - a tizenkettedik fejezetben ezért vágják ki a kocsmából. Ez a történet nincsen feketén-fehéren elmondva. Ezt a sorok közül kell kiolvasni, emlékezve a ló nevére. Ha magyarul nem oldjuk meg a ló nevét, akkor elvész ez a történetszál, és nem értjük később, hogy miért haragszanak Bloomra. Nálunk az lett a megoldás, hogy a lovat Semmirekellőnek hívják, és Bloom azt mondja az újság átadásánál, hogy "Nekem úgysem kell semmire" - nem teljesen természetes gesztus, de segíti az olvasót, és végigvihető a történet. Szentkuthynál Bloom annyit mond, hogy "Megtarthatod... éppen el akartam dobni", a lovat pedig Többsincsnek hívják - a megértésre tehát esélyünk sincs. És hasonlók vannak a szereplők öltözködésbeli és egyéb attribútumaival. Teljesen következetes, hogy ha meglátunk egy kankalinszínű mellényt, akkor az Mulligan, és ha ez valahol el van rontva, akkor nem fogjuk tudni, hogy ki az. Ez tehát nem afféle túl precíz lekövetés a részünkről - ezek tartják össze a narratívát, ezek nélkül darabjaira esik, és ellenőrizetlen burjánzássá válik a szöveg, és a Szentkuthy-fordítás sok tekintetben pont ilyen.

MN: Feltételezhetjük, hogy a Szentkuthy-verziót senki nem vetette anno össze az eredetivel?

KA: Bele van írva ugyan az összes kiadásba, hogy Bartos Tibor összevetette, de ennek semmi nyomát nem látni. Mert akkor ki kellett volna derülnie, hogy a Skin-the-Goat nevű szereplőt a hetedik fejezetben Gáláns Gidának, a tizenhatodikban pedig Kecskenyúzónak hívják.

MN: A konferencián elhangzott, hogy az új változat nem újrafordítás, hanem "a Szentkuthy-fordítás átdolgozása és korrekciója". Az első három fejezeten viszont, amit elküldtél nekem, azt láttam, hogy a szöveg körülbelül 70 százaléka megváltozott.

KA: Vannak olyan oldalak vagy hosszú bekezdések, ahol kötőszavakon kívül valóban semmi nem maradt a helyén. Sokszor felmerült, hogy inkább nem bajlódnánk Szentkuthyval, de több szempont miatt mégis alapnak tekintettük. Az egyik szempont az volt, hogy Szentkuthy tényleg egy csomó mindent nagyon jól megold. És számos nagyon jó ötlete van, amit iszonyú kár volna eldobni. Például ilyenek Molly szórontásai, hogy a metempszichózis nála mentenpisózis - ez egyszerűen jobb, mint az eredeti. Nem pontosan ugyanaz a szerkezet, de annyira jellemzi Mollyt a pisiléssel való foglalkozás, hogy egyszerűen kár lenne ezt bántani. Aztán ott van egy csomó beszélő név: Bronzavonz és Kéjarany - ezek jól meg vannak oldva. És ha a célunk az, hogy integráljunk egy szöveget a magyar kultúrába, akkor a hagyományhoz is alkalmazkodnunk kell, márpedig ez a Szentkuthy-szöveghez kötődik. Szentkuthyban az ehhez a munkához szükséges kompetenciák közül nagyon sok megvolt, olyan is, ami bennünk nem, például a nyelvi zsenialitás - bizonyos kompetenciák viszont nem voltak meg benne, például a szerkesztés, amit mi hozunk, vagy a referenciális tudás, amihez nem fért hozzá. Ezért döntöttünk úgy, hogy nem egy teljesen új szöveget csinálunk. Ez persze sok tekintetben ellentmond a magyar fordítói hagyománynak. De azt gondoljuk, hogy van arra mód, hogy a tudás felhalmozódjon, és ne kelljen visszafutnunk a nullára. A szöveg, ha az olvasó kézbe veszi majd, számos helyen ismerős lesz, és számos helyen, ahol nem érthette volna, simán tovább tudja majd olvasni. Ez nem jelenti azt, hogy lecsökkentettünk volna bármit, ami nehéz könyvvé teszi az Ulyssest - ez a könyv továbbra is erőfeszítést fog kívánni. Azt vettük ki, ami véletlenszerű, túlburjánzó, ami romantikusan rendetlen - mert az eredetiben nincs ilyen.

MN: A regényben rengeteg olyan tárgyi, kulturális, történelmi elem van, amit a mai olvasó nem feltétlenül érthet már - ezt a problémát nyilván jegyzetekkel lehet feloldani. Az általam látott szöveget viszont egyáltalán nem kísérik jegyzetek. Hogyan tervezitek ezt megoldani?

KA: Nagyon sok mindent kellett jegyzetelni, már csak azért is, mert százhat évnyire vagyunk a könyv eseményeitől, és persze Dublintól eleve, bár más értelemben, távol vagyunk. Ha megnyílik a honlapunk (www.mjjm.hu - G. A.), akkor a jegyzetek elérhetők lesznek, de szerintünk az ideális megoldás egy külön jegyzetkötet lenne. Attól függ, hogy találunk-e rá kiadót. A lábjegyzeteknek vagy széljegyzeteknek, bár van ilyen kiadás is külföldön, én nem lennék híve.

MN: Ungvári Tamás 1975-ös fordításkritikájában azt írta, hogy Szentkuthy csak a "csörgősipkás" Joyce-t közvetíti. Amennyiben elfogadjuk ezt, adódik a kérdés, hogy a magyar olvasó számára milyen nóvumok derülnek majd ki Joyce-ról és a regényéről, ha elolvassa majd ezt az új fordítást.

KA: A csörgősipka Szentkuthy részéről nem teljesen torzítás, mert Joyce szereplői csomószor bohóckodnak. Viszont a humora ennél mélyebb. Hadd említsek egy másik recenziót is, mert nagyon tanulságos: a Gáspár-fordításról maga Szentkuthy írt hibajegyzékkel kísért recenziót, és abban arról beszél, hogy az elszabadult nyelvi téboly az, ami őt ebben a regényben megragadja - pedig téboly egyáltalán nincs. Vagy ha mégis beszélhetünk ilyesmiről, akkor ez egy paranoid téboly, ami kényszeresen rendbe tesz mindent maga körül. Semmi nem véletlen, semmi nem önkényes ebben a könyvben. Azt fogja látni az olvasó, hogy ez a szöveg elképesztő szerkezetet alkot - bár ez a szerkezet csak újraolvasáskor tárul fel igazán. De éppen a ráismerések jelentik majd az igazi élvezetet: mikor mondjuk egy zokni színéből egy egész szituáció összeáll, és visszamenőleg megmagyaráz egy másikat. Számtalanszor előfordul, hogy szereplők ugyanarról az élményről teljesen más aspektusból beszélnek. Az a fajta poétikai elgondolás tehát, ami mondjuk az Alexandriai négyesben kifejezetten programmá van téve, itt egy finom, szövegközi szinten rendkívül gazdagon megjelenik, és nagyon szellemes megoldásokat eredményez. Ez egy másfajta élvezet, de ezt nem mi tesszük hozzá, ez van benne az eredetiben. És mindezen keresztül szerintem jobban át fog jönni, hogy ez egy hihetetlenül humánus szöveg. Tulajdonképpen a Bloomról való képünk lesz más. Szentkuthynál Bloom humora nagyon a Mulligan-féle szubverzív humorhoz kapcsolódik, pedig valójában más típusú, mert egy nagyon mélyen empatikus, szolidáris, jó emberről van szó. Azért is a modernség központi műve az Ulysses, mert Bloomban a megértés, az empátia, a szolidaritás értékei elementárisan mutatkoznak meg, amely értékeket éppen a modern társadalom elidegenedése, elembertelenedése vonja vissza. Bloom, aki központi figurája a modern társadalmat kritikával illető modern művészetnek, éppen a humánum alapértékeit viszi diadalra a maga nagyon furcsa, ironikus és kicsit suta módján.

MN: A fordítás elkészült, ám egyelőre nem jelenhet meg, mert Joyce műveinek jogtulajdonosa nem válaszol a magyar kiadónak.

KA: Ez nem kifejezetten nekünk, magyaroknak szól. A jogok Joyce unokájának a kezében vannak, és ő általában a Joyce-kutatók, vagy ahogy ő mondja, a Joyce-ból élők, a rajta úgymond élősködők életét nagyon megkeseríti az utóbbi évtizedekben. Ez az általános tapasztalat vele kapcsolatban: ahol tudja, akadályozza a Joyce-szal kapcsolatos bármilyen tevékenységet. Amikor a Bloom-napnak volt a centenáriuma 2004-ben, akkor az ír Nemzeti Könyvtárban hatalmas kiállítást rendeztek, és ezen felbukkant több ismeretlen Joyce-kézirat is, amit akkor vett meg az ír állam - ezt is be akarta záratni az unoka. Végül - ezt Fritz Senntől, a ma élő legtekintélyesebb Joyce-szakértőtől, mentorunktól hallottam - azért, hogy a kiállítást ne kelljen bezárni, külön összehívták az ír parlamentet, és változtattak a törvényen. Nekünk nem nagyon van módunk harcolni: kivárjuk, míg a jogok 2012-ben lejárnak.

szerző
Greff András
publikálva
2010/9. (03. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Kormányzati manőverek
Mi lesz a Corvinusszal?
Interjú a Libri vezetőivel
Halmos Ádám és Sárközy Bence a könyvkiadásról
Interjúk
Rév István, Baki Péter, Ligeti Gyuri
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...