Sosem jártam még Afrikában, de már évekkel ezelőtt egy afrikai önkéntes misszióról álmodoztam. A hazai Afrikával foglalkozó alapítványok közül a Szívemben Született Afrika és a Közel Afrikához Alapítvány tevékenysége tűnt számomra a legizgalmasabbnak: mindkét szervezet rendkívüli módon dolgozik a projektjeiken, akár partneriskolák diákjai, helyi közösségek, női ügyek, fenntarthatósági projektek támogatásáról legyen szó.
Az afrikai misszióik után előadásokon számolnak be az útjaikról – a Közel Afrikához Alapítvány ruandai Connection Tourjáról szóló tavaly januári előadás után másnap már jelentkeztem is az alapítványnál. Az első személyes megbeszéléskor tudtam meg, hogy bekerültem a hat fős magyar „delegáció-kongregációba”, ami másfél hónapnyi tervezés-szervezés után indulhatott Ruandába.
A csapat tagjai számára az egyik legnagyobb kihívást az önmegtartóztatás jelenthette, hiszen egy empatikus ember éhes, szakadt ruhában, mezítláb játszó gyerekek láttán megpróbálna valahogy segíteni. De azzal tisztában kell lenni, hogy nem tudunk mindenkit megmenteni, és nem mindig segít az, ha minden gyereknek adunk egy cukorkát. Az alapítvánnyal a helyi konfliktusok elkerülése végett előre megegyeztünk, hogy pénzt és adományt nem osztunk, csak olyat, ami a tanulást elősegítheti.
Az út előtt célul tűztem ki, hogy megpróbáljam fotográfiailag feldolgozni a ruandai népirtást és annak lelki és fizikai feldolgozását – európaiként számomra ugyanis egy pozitív és előremutató példafolyamat, ahogy a ruandaiak próbálják kezelni a tragikus emlékeket, bár kérdéses, hogy ezeket mennyire tartják elfojtva magukban. A csapat is megértette, hogy ez fontos nekem, illetve ők sem zárkóztak el a ruandai történelem megismerésétől, ezért több emlékhely, tömegsír meglátogatását is a programba zsúfoltuk, és sok helyivel is próbáltunk beszélgetni a traumákról.
Első benyomások Kigaliban
Egy borzasztóan hosszú, és életem talán legrosszabb repülőútja után érkeztünk meg Ruandába, ráadásul nem volt egyértelmű, hogy Kigaliban vagy Entebbében landoltunk (körjárat volt), és majdnem továbbrepültünk Ugandába. A hatalmas páratartalomban elsőre még nem éreztem azt a csodát, amit Afrika ad, de később kipihenve már megtapasztalhattam azt a különleges szeretetet, boldogságot, stresszmentes életet, ami miatt több útitársam évente (akár többször is) visszatér a kontinensre.
Egészen döbbenetes volt Kigali pálmafás útjainak tükörsima aszfaltján „száguldozni” (mintha Nizzában járna az ember), a szemétmentes utcákon sétálgatni, a modern negyed üvegházait bámulni és a gyakorlatilag műanyag nélküli életmódot szemlélni. Már itthon hallottunk arról, hogy Ruanda egy példamutató fejlődő afrikai ország, de ez minden elképzelésemet felülírta. Gyakorlatilag egy nyugat-európai városban érezhettem volna magam, miközben persze a kultúrsokk sem maradt el: a rengeteg fekete ember az utakon, sokszor zsákokkal, gyümölcsökkel a fejükön, a nők gyönyörű mintás öltözete, a mototaxisok (motoros taxisok) hada, a város közepén a kukorica- és babföldek, a mobilpénzzel való fizetés, a zsák cementtől kezdve a matracokon át a komplett szekrényekig minden is biciklin való szállítása és még sorolhatnám. Kicsit abszurdnak tűnik ez a zsongó város attól, hogy
az emberek nyugati fejlettségben, de helyi szokásokkal élik mindennapjaikat, amiben kiemelten fontosak az emberi kapcsolatok.
Itt még nagy jelentősége van az ember és ember közti interakcióknak, az utcán nem lehet végigmenni anélkül, hogy az illető ne álljon le diskurálni. Főleg nem a Nyamirambo – muszlim – negyedben, ahol egy magát Poetry Doctorsnak nevező csoport az épp arra tévedőket invitálta egy gyors verses kezelésre.
A „doktorok” a résztvevő páciensek belső békéjének megtalálására, megtartására törekednek a traumák elmesélésével és annak feldolgozásával, ami önmaguk személyiségfejlődéséhez is hozzájárul mások megismerése által. Ehhez meg kell állni, nyitottnak lenni, ha egy fehér köpenyes alak az utca közepén leszólít, leülni vele szembe egy asztalhoz, és húsz percet rászánni az életünkből, hogy megnyíljunk egy idegennek, majd a választott gyógyító verset meghallgatni és befogadni. Lássuk be, itthon már az első momentum is problémás a mi rohanó világunkban, hiszen mindig magunkat akarjuk utolérni, pedig ezt akár egy ingyenes pszichológusi tanácsadásként is felfoghatjuk.
Én is részt vettem egy ilyen „terápián”, a gyógyítóm egy ruandai költő alkotását olvasta fel nekem a helyi (kinyaruandai) nyelven. Mint elmesélte, egy szerelmes költeményt hallhattam, ami egy férfi nő iránti vonzalmáról szólt (mondanom sem kell, hogy nem ezt tippeltem), amit azért választott nekem, mert a helyiek számára lényeges, hogy az országukba érkezők is hasonlóképp érezzenek Ruanda iránt, és kicsit felhívják a figyelmet az emberi kapcsolatokra, a közösségi élet fontosságára, ami a kapitalista világban már eltűnőben van.
Fehérként Fekete-Afrikában nagyon kiváltságosnak éreztem magam. A hatfős magyar csapatunk egy jelenség volt Kigaliban is, vidéken végképp, mindenki felfigyelt ránk, amerre megfordultunk. A fővárosban inkább csak távolabbról figyeltek minket, de ha problémába ütköztünk, rögtön jöttek a segítő kezek (nyilván pénz reményében is) és a kíváncsiskodók.
Amikor véletlenül beletolattunk egy árokba, fél perc sem kellett, hogy ott teremjen öt férfi, hogy kitolják az autót, a folyamatot pedig több tucat néző kísérte végig. Ha valamire szükségünk volt, ami az adott boltban nem volt kapható, rögtön szóltak egy másik eladónak a közelben, aki pillanatok alatt megjelent az áhított áruval, de hasonlóképp jártak el fizetéskor a nagyobb címletekkel és a visszajáróval is. Az angolt folyékonyan beszélők úton útfélen leszólítottak minket azzal, hogy hogy hívnak minket és lehetnek-e a barátaink, az igenlő válasz után pedig kontaktot cseréltünk, hogy később fent tudjuk tartani a „barátságot” Whatsappon.
Kigali nagyon izgalmas város. A sok domb és völgy miatt kicsit kaotikusnak tűnik, de a látvány kárpótol: gyönyörűek a hegyoldalban a csaknem egymásra épült tégla- vagy földházak, mindez rengeteg zölddel kiegészülve. A város több negyedből áll, mindre egy saját mikrokultúra és építészet jellemző. Többször kell percekig a semmiben autózni, hogy dombtetőről dombtetőre átérjünk egy másik városrészbe. A völgyekbe nem épültek házak, mert a nagyobb esőzésekkor a víz elárasztja a területet, így oda a természetes zöld mellé néhol haszonnövényeket ültettek és szántóknak használják. Az üzleti- és miniszteri központok magasabb üvegépületei a legmodernebb negyedet adják, ezek felépítése meglehetősen megosztó a pénzpazarlás miatt, de egyben egy erősödő gazdaságot jelképeznek.
Az éjszakai Kigalit viszont sajnos nem ismerhettem meg, mondván fehérként nem ajánlott éjszaka kint mászkálni. Viszont már a repülőről is láthattuk, hogy a város tükörképe az égboltnak, ahol milliónyi fehér lámpa tündököl szerte, egybefüggő fényösvények, kivilágítások nincsenek – állítólag a város így spórol a közvilágításon, hogy egy heti beosztás szerint a magánlakások lámpái világítják az utakat.
A népirtás emléke
Ami az ország szégyenfoltját illeti, vagyis a 30 éve történt 1994-es népirtást és a polgárháborút, még mindig döbbenten állok a téma előtt. A mostani köztársasági elnök, Paul Kagame a retorziók után helyreállította a békét, a hutu-tuszi-twa népcsoportok szerinti, vagyis az etnikai alapú megkülönböztetést megszüntette, így a helyiek már egységesen ruandai állampolgárként vannak feltüntetve igazolványaikban.
Ruandában a XIV-XV. századtól ugyanis hutuk, tuszik és twak, vagyis őslakos pigmeusok, erdőben élő gyűjtögető, vadászó életmódot folytató törzsek éltek, a köztük lévő különbség alapja azonban főleg gazdasági volt, így inkább társadalmi osztályokként érdemes említeni őket. A hutuk helyben történő földműveléssel, a tuszik viszont vándorló állattenyésztéssel foglalkoztak, letelepedésük után viszont konfliktusba kerültek az ott élő hutukkal, akiket könnyűszerrel legyőztek a harcosabb, túlélő életmódjuknak köszönhetően, de a vezető pozíciókat is ők tölthették be, mivel a vagyont a marhák száma jelentette. A csoportok azonban nem teljesen különültek el, és volt köztük átjárás: például egy meggazdagodott, több tehénre szert tevő hutu tuszivá válhatott, míg egy elszegényedett tuszi hutuvá, de sok volt a vegyes házasság is, ami miatt a kezdeti alkati különbségek is gyakorlatilag eltűntek.
Ruandát előbb a németek gyarmatosították, az első világháború után azonban belga fennhatóóság alá került, a belgák pedig egy új közigazgatási rendszert vezettek be a „felsőbbrendű” tuszikra támaszkodva, ezzel meggyengítve a ruandai nép egységét, és faji alapú konfliktusokat generálva, hogy egy behódoló gyarmati állammá tegyék az afrikai országot.
1932-ben minden lakosnak kiállították a saját személyi igazolványát az etnikai hovatartozás megjelölésével, amivel vissza nem fordítható módon elindították a faji megkülönböztetés folyamatát.
Túllőttek a célon, a törzsi konfliktusok még akkor is megmaradtak, amikor a belgák már elhagyták Ruandát és az ország függetlenné vált. Mindez egy véres népirtásba és polgárháborúba torkollott, aminek katasztrofális következményei lettek: a gazdaság és az infrastruktúra teljesen megsemmisült, otthonok és intézmények tűntek el a föld színéről, a társadalmi szerkezet szétbomlott, közel 300 ezer árva és több ezer többnyire megerőszakolt özvegy vesztette el családját.
A traumatizált túlélők többször egymással osztották meg fájdalmas történeteiket, hogy könnyítsenek a lelkükön, majd később szociális-rehabilitációs szervezetekkel együttműködve folytatták. Országszerte egyre több ilyen helyi szervezet, az egységet és megbékélést támogató csoport létezik, amelyek az áldozatok és elkövetők közötti megbékítéssel, az eltűnt családtagok felkutatásával, a csoport beteg tagjainak segítésével, a földművelés fejlesztésével foglalkoznak. A közösséghez tartozás, egymás támogatása segíthet helyreállítani a lelki békét még egy ilyen tragikus eseménysorozat után is.
Erre példa a Gacaca lokális közösségi bírósági rendszer, amit a genocídium után alkalmaztak, és amelynek célja a társadalom szociális szerkezetének helyreállítása volt: lehetőséget biztosított a túlélők számára, hogy megtudják az igazságot hozzátartozóik haláláról, illetve az elkövetők számára, hogy bevallják bűneiket és bocsánatot kérjenek.
A genocídium áldozatainak tömegsírjai országszerte emlékhelyekként szolgálnak. Ennek a hatalmas tragédiának a feldolgozása a mai napig tart, de ezt elfelejteni, a múltat eltörölni nem lehet. Rengeteg a traumatizált szülő és gyerek, akik magukba fojtják a történteket, minthogy jelenleg tabunak számít erről nyíltan beszélni, miközben több szervezet is azon dolgozik, hogy mind a tettesek, mind a sérültek könnyíteni tudjanak lelki terheiken.
Ha Ruandában hallok először a népirtásról, elképzelhetetlennek tartottam volna, hogy ezek az emberek, akikkel az utcán találkoztunk, egyszer valamikor egymásnak estek és kíméletlenül lemészárolták társaikat, barátaikat, családtagjaikat faji alapon egy felsőbb utasítást követve. Az őrület kerülgetett, amikor a Genocide Museumban könnyekkel küszködve bámultam az áldozatok koponyáit, csontjait, ruháit, miközben elkeseredést és dühöt éreztem magamban az emberiség iránt. Az járt a fejemben, hogy miért gyilkolják egymást az emberek? Miért nem lehet békében együtt élni? Miért fontosabb a személyes üzlet az emberi életeknél? Miért volt ennyi háború és vérontás a történelem során, és miért van most is? Miért nem tanulunk sose a történelmünkből? Miért kell annyi ártatlan áldozatnak meghalnia, szenvednie? Hogy mehetett végbe ilyen mértékű pusztítás egy ilyen kis országban, mint Ruanda, miközben a világ csak tétlenül nézte?
A pozitív jövőképet az emlékhelyeken kinyaruandaiul, angolul és franciául is olvasható „Never again!”, vagyis „Soha többé!” mottó adja, ami minden ruandai fejébe mélyen beleivódott.
A vidéki Ruanda
Kigalit elhagyva, az Akagera Nemzeti Park felé közeledve egyre nagyobb kontrasztot figyelhettünk meg az országban. Autóval bőven volt időnk nézelődni, mert többször beragadtunk egy 10-20 km/h-val döcögő kamion mögé, amit a többnyire folytonos záróvonal mellett esélyünk sem volt megelőzni, kockáztatni pedig nincs értelme, mert rejtett kamerák sokasága kísért minket az utak mentén, amelyek egyből adták a drótot a következő kanyarban álló rendőröknek. „Dangerous driving”, vagyis veszélyes vezetés miatt ennek ellenére is sikerült pár büntetéstt összehozni, mert volt, hogy a maximális 40-60-80-as sebességkorlátozást is átléptük a nagyjából kilométerenként elhelyezett radarállomások szerint.
A fejlett főváros modern negyedei és a mezőgazdaságból élő vidéki települések között óriásiak a különbségek.
Ami az emberek öltözködését illeti, míg a nagyvárosban a tehetősebbeknél a nyugati stílusú viselet a trend, addig vidéken főleg a nőknél a „tradicionálisabb” mintás anyagokból (kitenge) készült ruházatok (umushanana), vagy éppen az, ami van nekik.
Később tudtuk meg, hogy a vagyonosabb réteg elítéli a kitengéből készült öltözékeket, mert szerintük azokat inkább csak a szegények hordják – ez kicsit ellentmondásos, hiszen ezek az anyagok helyi viszonylatban mérve is drágák. Az utakat azonban színesebbé varázsolták az asszonyok a sokszínű ruháikban, ahogy mennek a földekre dolgozni, különböző hatalmas és nehéznek tűnő dolgokat cipelve a fejükön, sokszor egy-egy babával a hátukon; vagy előfordult, hogy egy csapatnyi egyenruhás kisdiák haladt el mellettünk, hazafelé az iskolából.
Ahogy egyre távolodtunk a turisták által látogatott területekről, úgy merészkedtek hozzánk egyre közelebb a helyiek. Ha egy gyerek észrevett minket, izgatottságában hevesen integetve elkiáltotta magát: Muzungu! – bantu nyelven ez utazót jelent, általánosságban azonban ezt a kifejezést használják a fehérekre. Erre rögtön megjelent egy seregnyi kisgyerek, és amikor egy-egy családot látogattunk meg, egy egész kompánia kísért minket, a kicsik versenyeztek, hogy melyikük foghatja meg a kezünk.
Többen valószínűleg a mi látogatásunkkor láttak először fehér embert. Számomra ez a ragaszkodás volt a legszebb és a legmeghatározóbb az egész út alatt: hiába nem tudtunk kommunikálni, ők kérdeztek és meséltek nekünk, mi meg válaszoltunk, ahogy épp tudtunk, mosolyogtunk és bólogattunk. Sokszor nem értették, hogy mit keresünk ott, de érezték, hogy jó szándékkal jövünk, így ők is kedvesen viszonyultak hozzánk.
Ha valaki bármi negatívat is tapasztalt volna az út alatt, azt a gyönyörű táj feltétel nélkül kárpótolta, Ruandát az ezer domb országaként szokták jellemezni. Az Akagera Nemzeti Park meglátogatásával pedig egy gyerekkori álmom vált valóra, hogy azokat az állatokat, amikről a National Geographic egy-egy műsora szól, élőben láthattam szabadon: az orrszarvún és egy fél oroszlánon kívül minden nagyobb vaddal találkoztunk, egy tavon csónakázás közben nézhettük a vízilovakat és a krokodilokat, miközben hallgathattuk a milliónyi kárókatona fülsiketítő vinnyogását.
Ruanda területének ugyanakkor ma már a 85 százalékát a mezőgazdasági használatú földek és a városok teszik ki, míg 15 százaléka maradt csak meg természetes élőhelyként. Kezdetben az egész országot esőerdő borította, majd a népesség növekedésével a megművelt földek mennyisége is emelkedett, de a túlnépesedéssel idővel ez már konfliktusforrássá is vált – ez a népirtás okaival is kapcsolatba hozható.
A helyiek többszáz évvel ezelőtt megtanultak a vízzel együttélni, a csapadékvizet hasznosítani és az elvezetéséről is gondoskodtak: a lejtős dombokat teraszosították a nagyobb esőzések okozta eróziók miatt. A mai napig tisztelik a vizet és imádkoznak az esőért, és bár Ruanda egy kifejezetten zöld ország, a klímaválság jelei itt is érzékelhetőek, többen egyre kevesebb csapadékról és nagyobb szárazságról számoltak be, ezért a termés mennyisége is csökken.
A különböző földtípusok, éghajlati különbségek miatt a termeszthető növények más-más tájegységeken fordulnak elő. Rizs-, kukorica-, búza-, bab-, manióka-, cukornádföldekkel gyakorlatilag mindenhol találkoztunk, ahogy a banán és az avokádó is közkedvelt termény, de főleg a Kivu-tó környékén. A kávé többek között Huye közelében terem. A teaipar az 1950-es években belga segítséggel indult be Ruandában, annak is főképp a délnyugati vidékén. A banán, a kávé és a tea exportcikk, az utóbbi kettő több mint 90 százaléka külföldre kerül, ami az ország növekvő gazdaságához nagymértékben hozzájárul.
Az állam minimális kárpótlásért vásárolta fel a kisebb, magántulajdonban levő földeket, és kizsigerlő, 1-2 dolláros napi bérért nyújt munkalehetőséget a helyieknek a kávé- és teafarmokon.
A népesség fele szegénységben él (általában azok, akik farmgazdálkodást folytatnak), és az ilyen intézkedésektől csak még nyomorultabb helyzetbe kerül. A társadalmi egyenlőtlenség, az osztályok széthúzása Ruandában is megfigyelhető.
Világviszonylatban Ruanda GDP-je még mindig alacsonynak minősül, a lakosság még mindig több mint a harmada a szegénységi küszöb alatt él, annak ellenére, hogy a szegénységi mutatók évről évre javulnak. A népirtás óta hatalmas gazdasági fejlődés ment végbe Ruandában, kezdetben a nemzetközi segélyeknek, majd Paul Kagame államfő stabil, hosszú távú gazdaságpolitikájának köszönhetően.
Kagame nagy hangsúlyt fektetett az infrastruktúra-fejlesztésre, az oktatásra és az egészségügyre, és kedvezményes adózási rendszerrel igyekezett külföldi befektetőket az országba csábítani. Bár Ruanda gazdaságának a gerincét még mindig a mezőgazdaság adja, a GDP növekedésének motorja már a szolgáltató szektor és az ipar bővülése. A szolgáltatások közül kiemelkedik a vendéglátás szektor fejlődése, ezzel együtt jár a turizmus ugrásszerű növekedése is.
Ruanda ugyanis ma már állítólag Afrika legbiztonságosabb országa, a számtalan természeti és kulturális látnivaló pedig vonzza a turistákat.
A feldolgozóipara is jelentős az élelmiszer- és a textilipar területén, utóbbi exportra is termel. Az arany- és volfrámbányászat is komoly bevételt jelent, és bár az elektronikai ipar által hasznáosított tantált a szomszédos Kongóban bányásszák, sokszor Ruandán keresztül értékesítik.
A klímaválságra válaszul támogatják a megújuló energiaforrásokat (szinte minden szegény házon láttunk egy kis napelemet), teljesen betiltották a műanyag zacskókat, a szén-dioxid-kibocsátást alacsonyan tartják. A Ruandai Zöld Alap az éghajlatváltozáshoz kapcsolódó projekteket támogatja, például erdőtelepítést, vízgyűjtő területek és folyók védelmét, zöld modellfalvakat.
