Ardoyne-t kerítéssel kell elválasztani saját magától. Észak-Belfastban ez persze nem szokatlan, Észak-Belfast a négyzetkilométerre eső kerítés-, szögesdrót-, védőháló-, rács- és falmennyiségben a világ minden városát kenterbe veri. Komoly kerítéskultúra alakult itt ki, az állami és magánrendelések bőségét a gyártók gazdag formavilággal és precíz funkcionalitással hálálták. Van hosszú, három hegyben végződő fémrudakból álló kerítés; a szecessziót idéző fekete kacskaringók után arany dárdában végződő kerítés; piros, zöld, sárga téglakerítés, üvegszilánkkal a tetején (és benne néhol lőrésekkel); vannak buja szögesdrót-televények, a Molotov-koktélok felfogására szolgáló és váratlan helyeken emelt fémtetők, betonfalak, amelyeket sodronnyal meg acélrácsokkal magasítanak meg, a csőcselék atletikusabb tagjaira tekintettel. Ardoyne, meg a hírhedt Falls, meg Shankill és Andersonstown, Newtonards és Cliftonville, a gettók, amelyek harminc éve tartják kölcsönösen rettegésben egymást, amúgy a megtévesztésig hasonlóak egymáshoz: az egyemeletes és a nyugati világban szegényesnek mondható téglaházak geometriai utcákat szegélyeznek, ahol zöld ritkán zavarja a szemet, és szemét lepi az úttestek szélét. Hasonlók e munkástelepek lakói is: ugyanolyan olcsó ruhákban járnak, a szerencsésebbek hasonló, jobbára fizikai munkát végeznek hasonló fizetésért, a kevésbé szerencsések pedig ugyanannyi segélyből nevelik gyermekeiket; autóik használtak, asszonyaik fehér bőrűek és termetesek. E sok hasonlóság ellenére falak és este nyolc órakor záródó, a távolból irányított és a nap 24 órájában kamerával figyelt vaskapuk választják el őket egymástól. Különben félő, hogy egy mámoros, szép éjszakán e negyedek lakói kaszára-kapára, Molotov-koktélra, baseballütőre meg lőfegyverre kapnak, és végre bosszút vesznek egymáson egyszer s mindenkorra.
Protestáns nem
Ardoyne csak annyiban különbözik a fent sorolt munkásnegyedektől, hogy a határ nem a szélén, hanem a területén belül húzódik. A kisebbik részt protestánsok lakják, akik a tartományban többségben, de Ardoyne-ban (no meg persze az ír sziget egészén) kisebbségben vannak. Ardoyne protestáns szögletének lakóiból dől a panasz, miután a fotós kolléga láttán körbevesznek minket: a rendőrség is tehetetlen a szomszéd katolikusok mindennapi kődobálásával szemben, a fenyegetésekről nem is beszélve; a falat meg nem akarják tovább építeni. A katolikusok ki akarják űzni őket innen, azt akarják, hogy eladják a házaikat, és ők költözhessenek ide. Viszont minden fejlesztési pénzt ők kapnak, elég csak átmenni megnézni. Kérdem az egyik fiatalembert, hogy ő mikor járt odaát. Hát még soha. De tudja. Nekik itt egy rendes boltjuk nincs, egy konténerben árulnak élelmiszert, a főtér effektív egy szemétdomb.
A látvány tényleg elég siralmas: a brit nemzeti színűre (piros-kék-fehér) festett járdaszegélyek az üres telkek között, néhány kókadt angol zászló a lámpaoszlopokon meg egy kanapé elszenesedett csontváza vonzza még leginkább a szemet. Ott, az utca végében pár hónapja lőttek le valakit odaátról. A frontvonal a Glenbryn road bal oldali házsora: ezt már nem védi fal, úgyhogy a házak mögötti kertek végében katolikus hátsó kertek kezdődnek. A protestáns lakók ki is költöztek, egyszer az egyik elhagyott házban páncéltörővel a kezében csípett nyakon az RUC (a rendőrség) egy katolikus érdeklődőt. (A jobb oldali házsor lakói még tartják magukat: a front még megnyugtató távolságra, nyolc méterre van tőlük.) Egyedül egy Billy néven bemutatkozó öregember lakik a bal oldalon: itt születtem, mondja bocsánatkérően. Billy acélhálóval és műanyag tetővel borította kertjét, és ha egy-egy benzinespalack mégis beesik esténként, mamuszában kicsoszog, és poroltóval eloltja. Vagy harminc éve járt odaát utoljára, azoknak a tinédzsereknek, akik ismeretlenül is halállal fenyegetik, legfeljebb a nagyapjával találkozhatott egykor. Billy nem árulja el, hogy kire szavazott aznap; szerintünk mégis hogy, dörmög vissza, ugyan mi jó sülhet ki abból, hogy odaadják az íreknek Észak-Írországot.
Elmentünkben még nagyokat sóhajtozunk, hogy milyen lepattant a környék. Billy ezen kissé megütődik, érdekes, őszerinte egész kellemes helyen lakik.
Azok a protestánsok, akik Billyhez hasonlóan nemmel szavaztak a múlt pénteken, nem hisznek a békében: sőt éppenséggel azt gondolják, hogy a Belfastban nagypénteken aláírt rendezési terv (MaNcs, április 16.) az ír területi aspirációk beteljesülésének bevezetése és a terroristák legitimizálása, ami csak újabb erőszakhoz vezet majd. A belfasti egyezményt elutasító unionisták (azaz a brit koronához hű protestánsok) nem voltak kevesen: az 1,6 milliós Észak-Írország lakosságának egymilliós többsége körülbelül fele-fele arányban mondott igent és nemet május 22-én. Azt, hogy pontosan hogyan oszlottak meg a protestáns szavazatok, soha nem fogjuk megtudni, hisz ilyen nyilvántartást nem vezetnek. Mind az ellenzők, mind a támogatók saját többségükben hisznek - csak annyi biztos, hogy a protestánsok politikai közösségét megosztotta a kérdés. Akárcsak - eddigi - legnagyobb politikai pártjukat, az Ulsteri Unionista Pártot (UUP). A UUP tucat képviselőt küldött tavaly májusban a londoni parlamentbe: ezek többsége most az egyezmény, valamint a párt vezetője, David Trimble ellen fordult.
Egyikük, egy William Ross nevezetű férfiú negyedszázaddal ezelőtt a földművelést hagyta ott a politikai pálya kedvéért (52 hektár még így is megmaradt). Vidéki házában fogadja a Magyar Narancs stábját, és arról faggatózik, hogy vajon városi fiúk vagyunk-e. Az igenlő válaszra rosszallóan csóválja a fejét, tréfából persze. Rossnak nem csak a foglyok, a súlyos gyilkosok korai szabadon engedésével, a fegyverbeszolgáltatás megoldatlanságával és a rendőrség állítólagos szétverésével van baja. Sőt. Az egyezmény alkotmányos konstrukcióját utasítja el leginkább. Nem hisz abban, hogy az ír alkotmány megváltoztatása valóban az ír sziget egyesítésének szándékáról való lemondást jelenti, nem hiszi, hogy az észak-írországi katolikusok tiszteletben fogják tartani az egyezmény azon pontját, miszerint az esetleges egyesítéshez a többség beleegyezése kell, nem hiszi, hogy az északír nemzetgyűlés és végrehajtó hatalom működőképes lesz, és végképp nem hiszi, hogy az IRA, az Ír Köztársasági Hadsereg semlegesítésének az a legjobb módja, hogy elítélt tagjait két éven belül szabadon engedik. "A republikánusok csak az alkalomra várnak", állítja a dungiveni földbirtokos, "ők maguk mondják, hogy ez csak az első lépés". Arra a kérdésre, hogy akkor David Trimble, a UUP elnöke miért fogadta el mégis az egyezményt, Ross arca eltorzul. Kérdezzük meg tőle. A képviselő inkább hosszas fejtegetésbe fog arról, hogy azt, ami most van, lehetetlen megérteni az elmúlt ezer év történelmének alapos ismerete nélkül. Becsületére legyen mondva, megpróbálja elmesélni: valakinek magasabbrendű volt a kultúrája valaki másénál a középkorban, és valakik ennélfogva leigáztak valakiket, és harcosabbak is voltak, és jobban szervezett volt az államuk, vagy valami ilyesmi, igazság szerint nem nagyon értettem. Dungiven képviselője ezután kertjébe vezet minket: a szelíd, valószínűtlenül zöld dombok fölött alkonyi ködök lebegnek, a völgyekben kis tanyák bújnak meg, a távolban valami kastély kontúrjai vesznek bele az estébe. A kastély a múlt századi éhínség alatt segélyközpont volt: onnan osztották a brit birtokosok a búzát az ír parasztoknak - mondja az előbbiek késői utódja. (A múlt századi éhínségek során a fokozott búzaexport miatt több százezer ír paraszt halt éhen.) Ennyi szépség már sok is, inkább távozunk. Azt ne feledjük, hogy az itteni protestánsok adták mindig a legjobb katonákat a brit hadseregbe! - int búcsút Dungiven szálfaegyenes termetű ura. És hogy még nincs vége a dolognak.
Ross farmját egyébként nem könnyű megtalálni: a városka központjából a nyilvános vécéknél kell elfordulni, és onnan tekeregni egy csomót. Aki nem figyel, könnyen túlmehet a kereszteződésen. Mint mi is, akiket végül egy katolikus családanya kalauzolt el egy ütött-kopott Forddal. Az asszonyka csak egy darabig ment előttünk egyébként: az egyik kereszteződésnél fékezett és megállt. Õ most visszafordulna: ezen a csak számára látható ponton túl nem tanácsos mutatkoznia. A kérdésre, hogy miért, nem akar válaszolni.
Dungivenben mindenesetre ír zászlók, a zöld-fehér-arany trikolór lengedezett mindenfelé, és a graffitik az IRA dicsőségét énekelték. Ross magyarázta is, hogy sokan vannak Dungiven lakói, körzetének választói között, akik szeretnék őt holtan látni. (Igaz, vannak katolikus szavazói is, tette hozzá sietve.) Tavaly a környéken kétszer ölt az IRA.
A város a katolikusoké, a völgy a protestánsoké. A háború közös.
Protestáns nem, nem, soha
Ross és társai el fognak indulni a június 25-i nemzetgyűlési választásokon: hogy a UUP-ben vagy egy másik, esetleg új pártban, még elválik. (A másik párt az Ian Paisley által vezetett és a béketárgyalásokat eleve bojkottáló Demokratikus Unionista Párt, a DUP lehet.) A nemzetgyűlésnek korlátozott kompetenciája lesz; az eddigi kormányhivatal, a kvázi-minisztériumként működő Északír Iroda eddigi hatásköreiben (mezőgazdaság, turizmus, oktatás stb.) hozhat helyi érdekű törvényeket. A rendőrség, a katonaság, az igazságszolgáltatás egyelőre továbbra is London kezében marad; de Belfastban fognak dönteni bizonyos európai uniós programok felhasználásáról is. A nemzetgyűlésben, ahová a 108 képviselőt arányosan fogják választani, minden fontos döntéshez a két közösség, a protestáns és a katolikus képviselők 60-60 százalékának az együttes támogatása szükséges (emiatt a képviselőknek már az elején be kell jelenteniük, hogy katolikusnak, protestánsnak vagy meghatározatlannak vallják-e magukat). Az egyezményre nemmel szavazó protestáns politikusok részt fognak venni az egyezmény által kreált politikai intézményekben: a kérdés az, hogy megkapják-e a protestáns szavazatok ama 40 százalékát, ami ezen intézmények megbénításához lesz szükséges.
Protestáns igen
David Trimble, mint mondják, néhány éve még nem sokban különbözött azoktól, akik most ellene fordultak. De az unionista vezető végül is átlépte a saját árnyékát, és elfogadta azt, hogy a tartományba telepítendő törvényhozói és végrehajtó hatalmat meg kell osztania a kisebbségi katolikusokkal. És el kellett fogadnia azt is, hogy Észak-Írország szuverenitásából ezentúl jut majd egy kicsi Írországnak is. Az egyezmény tudniillik rendelkezik az úgynevezett Észak-Dél Tanács létrehozásáról is, amelynek ír és északír miniszterek lesznek a tagjai, és amely - konszenzussal kialakított - közös politikát követ Írországban és Észak-Írországban. Azaz Írország és Észak-Írország a végrehajtó hatalom egy részét (vélhetően ismét a mezőgazdaság, az oktatás, a halászat, az egészségbiztosítás területén) közösen fogja gyakorolni. Trimble és a protestánsok cserébe vétójogot kaptak a Tanácsban; és az egyezmény kimondta azt is, hogy Észak-Írország csak a többség akaratából egyesülhet valaha is Írországgal. Márpedig a többség - egyelőre legalábbis - protestáns. Erre mondta az unionista vezető a kampányban azt, hogy az unió végleg megerősítést nyert az egyezmény által. De ehhez a következő húsz évben vélhetően a demográfiai trendnek is lesz egy-két szava.
Dél-Belfastban a Craragh road környékét jobbára középosztálybeli protestánsok lakják. A Narancs rögtönzött exit pollja szerint az igen szavazatok több mint 50 százalékos többséget élveztek: kilenc megkérdezettből öt igent ikszelt. Egy vörös hajú fiatalember bevallotta, hogy nemigen érti az egyezményt, de annyi lejött neki, hogy a békének ad így esélyt. Négy illető válasz nélkül továbbállt: a nemmel szavazók tudják, hogy a brit és az ír kormányon, Clinton elnökön és a világ haladó közvéleményén kívül dacolnak mind az IRA-val, mind a lojalista terrorszervezetekkel. És erre nem büszkék. Pedig nem biztos, hogy nem nekik van igazuk.
Obsitosok
A tavaly szeptemberben megkezdett tárgyalássorozat filozófiája az volt, hogy a szélsőséges szervezeteket, azaz az IRA-t, illetve annak politikai szárnyát, a Sinn Féint egyrészt, a protestáns paramilitárisokat és azok legális pártjait - a helyi terminológia szerint: a lojalistákat - másrészt nem marginalizálni kell (hisz az nem megy), hanem bevonni a rendezésbe. Hiába egyeznek meg azok a mérsékelt katolikus és unionista pártok, amelyek mögött nincs illegális erőszakszervezet, ha az ő egyezségüket a terroristák bármikor zátonyra futtathatják. Ahhoz viszont, hogy őket be lehessen vonni a rendezésbe, valamit be kellett lógatni nekik: és ez a terrorcselekményekért elítélt foglyok idő előtti szabadon engedése volt. Az egyezmény szerint ez két éven belül meg is fog történni. David Ervine, az egyik lojalista kis párt (Haladó Unionista Párt, PUP) vezetője mindenesetre tagadja, hogy csak ezért fogadták volna el az egyezményt: a foglyok többsége a következő két évben mindenképp kiszabadult volna. A PUP a legkiterjedtebb lojalista-terrorista csapattal, az Ulsteri Önkéntesekkel (UVF) "áll kapcsolatban": a UVF-et az elmúlt harminc év vagy 3200 etnikai okokra visszavezethető gyilkosságából kilencszázért viseli a felelősséget. Ervine szerint a háború véget ért: belátták, hogy az erőszak nem vezet sehová. A UVF tagjainak elegük lett. Ennyi. És elege lett az erőszakból azoknak, akiknek a védelmére a UVF annak idején összeállt: a protestáns munkásosztálynak tudniillik, a protestáns gettók lakóinak. A paramilitárisok a lakosság támogatása nélkül nem viselhettek volna háborút egymás ellen: az IRA és a UVF katonáinak komoly logisztikai háttérre, búvóhelyekre, csempészekre, védelmi pénzekre volt szükségük. Meg elszántságra és célokra. Talán mostanra lett világos, hogy a célok egyik oldalon sem elérhetők. Ervine és a UVF titokzatos vezetői most kihozzák a börtönből bajtársaikat; cserébe soha többé nem viselhetnek háborút. Le kell szerelniük. Ervine tudja, hogy ez nem lesz könnyű. A lojalisták közül vagy tucatnyi mindenre elszánt férfi még mindig harcban áll: január óta több gyilkosságot is elkövettek: kivétel nélkül söröző vagy kertjükben matató ártatlan katolikusokat lőttek le közvetlen közelről. Ervine-nak most majd együtt kell működnie a rendőrséggel, sőt talán még katolikus politikusokkal is, hogy ezeket a mindenre elszánt férfiakat - akik között talán egykori bajtársai is vannak - kézre kerítsék.
És ugyanezt kell tennie a Sinn Féinnek és az IRA-nak a tovább harcoló republikánusokkal.
Egy héttel a népszavazás előtt az "igen" addig biztosan vezető többsége drámaian olvadni kezdett: az ok épp a terrorcselekményekért elítélt foglyok szabadon engedésének perspektívája volt. Aztán Észak-Írország békeszerető népe végül belátta, hogy a katonák ellenére nem lehet békét kötni. Hogy a békét a gyilkosoktól kell megvásárolni.
Az egyik olyan szervezet, amely a terrorcselekmények áldozatainak érdekeit képviseli, a Család a Megfélemlítés és a Terror Ellen (FAIT) hangzatos nevet viseli. Ügyvivője, Muriel szerint sem az IRA, sem a UVF nem gyengült meg az elmúlt néhány évben: a gyilkosságok statisztikája az ellenkezőjéről tanúskodik. A gettók életét még mindig ők irányítják, ott még mindig ők a rendőrség és bíróság, nekik tejelnek a boltocskák és a kocsmák tulajdonosai, ők büntetik a zsebtolvajokat, és tesznek igazságot a szomszédok között. És amíg a protestáns és katolikus munkásosztály gyermekeinek az egyetlen komoly karrierlehetőséget az életben a paramilitárisok fogják kínálni, ez nem is fog megváltozni.
Ennek ellenére az áldozatok családjai arra hívták fel az embereket, hogy igennel szavazzanak pénteken.
Jobb alternatíva híján, teszi hozzá Muriel.
Katolikus igen
A Falls Belfast legradikálisabb republikánus része, a katolikusok szenvedéstörténetének egyik mitikus színhelye; az a negyed, ahonnan Gerry Adamset, a Sinn Féin valóságos és az IRA Katonai Tanácsának állítólagos elnökét a polgárok tavaly képviselőjükké választották a londoni parlamentbe. (Adams egyébként nem foglalta el helyét a Westminsterben - a Sinn Féin nem ismeri el a brit fennhatóságot Észak-Írország, az ő szavuk járása szerint a "hat megye", esetleg "Írország északi része" - the North of Ireland - felett.)
A Falls szélén, a frontvonalon a helyi kocsma sok nagy csatát láthatott 1969 óta. Bejutni csak csöngetés útján, két vaskapun és egy gorillán keresztül lehet: a csapos bent ipari kamerán figyeli a bejáratot. Most csönd honol benne, az iszogatók néma kárörömmel figyelik a tévét, amint az unionisták egymással veszekszenek a békeszerződésről. A klozettban egy csöndes, de nagyon részeg vizelő, amikor megtudja, hogy magyar vagyok, megörül: ti megcsináltátok ötvenhatban. Megmutattátok nekik. Fasza gyerekek vagytok. Evvel nem tudok nem egyetérteni. Nagy dolog, ha két, a gyarmati uralom ellen küzdő kis nép fia találkozik a klozettban. Kérdem a csapost, hogy szavaznak holnap az itteniek. A csapos szűkszavú. Itt mindenki tudja, hogy ők nyertek. Húsz év múlva Észak-Írországnak katolikus többsége lesz. Írország már most betette a lábát Észak-Írországba. Özönlenek az ír cégek északra; a gazdasági kapcsolatok összeforrasztják majd azt, ami összetartozik. Mi kell még. Az ellenzőknek, az IRA-ból kivált és még mindig harcban álló csoportocskáknak meg inkább az a bajuk, hogy nem ők ellenőrzik a kábítószer-kereskedelmet, és nem ők szedik a védelmi pénzeket. De ez nem lesz sokáig probléma.
A Sinn Féin és elnöke, Gerry Adams nem biztatták nyilvánosan híveiket arra, hogy igennel szavazzanak. Tudták ők anélkül is. És Adamsék attól is tartottak, hogy ha túl lelkesnek mutatkoznak, elriasztják az unionista szavazókat. Viszont Adams egyetlen alkalommal sem erősítette meg, hogy az IRA hajlandó lesz beszolgáltatni a fegyvereit úgy, ahogyan azt az egyezmény megköveteli. Ha erről kérdezték, mindig a brit hadseregről kezdett el papolni: inkább azt kéne leszerelni, meg a rendőrséget átalakítani.
Adamsról még mindig nem tudni, hogy kicsoda tulajdonképpen. A republikánus mozgalom fegyveres szárnyának felszámolója, vagy épp ellenkezőleg, céljainak megvalósítója lesz-e.
Titokzatos figura ő is, mint az északír színpad majd´ minden szereplője. Akiknek most egy olyan bonyolult alkotmányt kell majd működtetniük, amilyen talán sehol máshol nincs a világon; és amelyhez nagy önmérsékletre és folytonos konszenzuskeresésre lesz szükség.
Miközben annyival, de annyival egyszerűbb háborúzni.
Bojtár B. Endre
(Belfast)
