A Jobbik néppártosodásának dilemmái és buktatói

  • Reiner Roland
  • 2015. április 28.

Liberális szemmel – Republikon

A Jobbik jelenleg egy nagyra nőtt radikális párt, de nem néppárt. Miközben Vona Gábor a mérsékelt jobboldal felé nyit, megpróbálja megtartani a párt radikális bázisát is. De számos Jobbik-politikus számára a „néppárti” jelző csupán méretbeli növekedést jelent a radikalizmus megtartásával. Ez maga a létező dilemma: képes lehet-e a Jobbik és Vona Gábor egyesíteni a sokféle jobboldali tábort, vagy a további növekedés a szakadás veszélyével jár?

Válaszd az eredetit!

A mérsékelt jobboldal felé nyitással az egyik nyilvánvaló probléma, hogy a Jobbik a kezdetektől a radikalizmusra építette magát: állandósult jelzője volt ez a pártnak akár témafelvetésről, akár megoldási javaslatról vagy stílusról volt szó. Jól láttuk, hogy az elmúlt években a Fidesz több esetben próbálkozott azzal, hogy a Jobbikhoz közel álló radikális témákat vagy álláspontokat jelenítsen meg annak érdekében, hogy szavazóit megnyerje magának. Ez azonban nem járt sikerrel, ugyanis a választók jellemzően az eredetit választják. Tehát ha van már egy párt – jelen esetben a Jobbik –, amely már korábban radikális álláspontot képviselt a nacionalizmussal, a cigánysággal vagy épp a bevándorlókkal kapcsolatban, akkor a szavazók kitartanak azon párt mellett, amely eredetileg képviselte az ügyet – és nem lesznek Fidesz-szavazók.

Ez a választói viselkedés ugyanakkor a másik irányban is működik: hiába lesz mérsékelt a Jobbik, egy mérsékelt jobboldali pártot kereső választó marad annál a pártnál, amelyiket ebben a pozícióban ismert meg: a Fidesznél. Bár a mai Fideszben számos törésvonalat látunk, és a párt körüli értelmiségi holdudvar is küzd azért, hogy milyen politika határozza meg a kormányzópártot, a Jobbiknál radikálisabb Fidesz-stratégia jelenleg nem tűnik reális opciónak.

Értékradikális vs. érdekradikális

A Jobbik mai sikere mögött közel másfél évtizednyi út áll: a Jobbik elődszervezete 1999 óta létezik, 2003 óta működik pártként. A Jobbik első valódi eredményét csak 2009-ben érte el: lassú építkezésről van tehát szó, a szavazatszámok szempontjából hosszú évekig sikertelen politikai vállalkozásról, amely azonban nagyon erős és elszánt értékközösséget hozott létre, kiépítve a mai napig használatos fogyasztói és kulturális kapcsokat (kuruc.info, ruhamárkák, zenekarok, fesztiválok stb.). A Jobbik eredeti szavazói – és politikusai – a pártot annak radikalizmusa miatt tartották fontosnak: megalapításkor szembehelyezkedtek a MIÉP-pel, a Fidesszel, és helyettük kívántak politikai alternatívát nyújtani a nemzeti oldalon. Vona Gábornak többek között ezeket a szavazókat kéne meggyőznie arról, hogy a Jobbik szeretne jobban megfelelni a választók szélesebb tömegének, ennek érdekében pedig változtatni kell a párt stílusán. Joggal feltételezhető, hogy a pártot tudatosan megtaláló és akár 10-12 éve követő szavazók éppen azért támogatják a Jobbikot, mert egyfajta megalkuvásmentes radikalizmust képvisel úgy tartalomban, mint stílusban. A szavazótábor ezen része szakadhat le a legkönnyebben: onnantól kezdve, hogy pártja akár tartalomban, akár stílusban (különösen, ha mindkettőben) mérséklődik, már nem fogja kielégíteni azt az igényt, amivel a Jobbik magához kötötte őket.

Minél élesebben jelenik meg ez az ellentét, és minél inkább lesz arca – például a Jobbikot elhagyó politikusokból –, annál inkább nő az esélye egy „radikális újraindítási” kísérletnek, ahol az új szélsőjobboldali párt már akár a Jobbikkal szemben határozza meg magát.

2010-es önkormányzati kampány-plakát

2010-es önkormányzati kampányplakát

 

Tartalmi vagy stílusbeli mérséklődés?

Míg a radikális kemény magnak már a mérséklődés gondolata is idegen lehet, e stratégia a középen megcélzott választók szempontjából is komoly hitelességi kérdést okozhat. A stílusbeli mérséklődést lehet demonstrálni kiskutyás vagy családias kampányfotóval, lehet békéről beszélni egy évértékelőben, ám a döntő momentum az lesz, hogyan kezeli Vona Gábor az ezzel ellentétes – és a Jobbik korábbi szellemiségét megerősítő – kommunikációs elvárásokat. Meddig működik Vona üzenete, ha közben Sneider Tamás lakossági fórumokon arról beszél, hogy a párt kommunikációjának lényege a lavírozás, és neki mint képviselőnek, vigyáznia kell, nehogy kimondja azt, amitől megijed a kevésbé radikális választópolgár?

Nem véletlen a párton belüli zavar és értetlenkedés: a kommunikációs mérséklődés ugyanis a párt egyik fő üzenetét és stratégiai előnyét veszi el. A Jobbik kompetenciáját a választók eleve nem a megoldásaiban, sokkal inkább a nyílt problémafelvetésében látták. A Jobbikhoz köthető ügyekben nem a párt szakpolitikai javaslatait díjazták a választók, sokkal inkább azt, hogy a többi politikai párthoz képest a Jobbik beszélt ezekről az ügyekről. A stílusbeli mérséklődés ezzel a stratégiával szakít, ha a „Kimondjuk. Megoldjuk.” szlogen helyett az elhallgatás, máshogy csomagolás váltja fel a Jobbik kommunikációját. Ez viszont alapvetően megkérdőjelezi azt, hogy a Jobbik más, mint az eddigi, „lejáratódott” pártok.

2014-es országgyűlési választási program

2014-es országgyűlési választási program

 

Ki a Jobbik?

Végül a mérséklődéssel járó legnagyobb probléma, hogy ki fogja képviselni a Jobbikot? Rig Lajos esetében talán nem volt elég ügy – a tetoválás pedig bizonyítatlan maradt –, ám a párt jelenlegi (és jövőbeli) parlamenti képviselőit illetően az elmúlt évek bőven szolgáltattak bizonyítékot arra, hogy sem tartalmi, sem stiláris szempontból nem mérsékelt politikusokról van szó. Meddig elég egy bocsánatkérés egy olyan képviselő esetében, mint Kulcsár Gergely, aki az ominózus cipőbe köpés és horogkeresztes újévi kívánság mellett a Parlamentben a náci háborús bűnösök nürnbergi perét a „a világtörténelem egyik legszégyenteljesebb kirakatperének” nevezte, a Képíró Sándort vádlókat pedig „izraeli senkiháziaknak” és „megélhetési, sárga csillagos félenceknek” titulálta.

Mit fog tenni a pártelnök Novák Előd ellen, aki újévkor egy kisgyermek vélt származása miatt cigány szaporulatról beszélt – mely szembeállítás egyébként Vona Gábortól sem idegen, aki szerint „sok esetben semmiféle szociális és semmiféle kulturális háttér nincs, és potenciális bűnözők és potenciális segélyen tengődő magyar állampolgárok várnak a magyar társadalomra azért, hogy eltartsák őket, illetve hogy tolerálják őket”. Dúró Dóra, aki gyakran beszél a nők helyzetéről, az emberi méltóságról, más csoportokkal kevésbé toleráns: a 2011-es melegfelvonulásról napirend előtt úgy nyilatkozott, hogy „a homoszexuálisok szombati vonulásukon meggyalázták a kereszténységet és a demokráciát is”, a résztvevőket „emberiségellenes és deviáns homoszexuálisoknak” nevezve.

Látni kell, hogy itt a Jobbik jelenlegi, már megválasztott, országos figyelmet élvező képviselőiről van szó: a helyi politika szintjén alighanem keményebb hangnemmel találkozhatunk. A Jobbik jövője szempontjából a legnagyobb kérdés, hogy mit kezd a pártelnök ezekkel a politikusokkal és ezekkel az álláspontokkal. Egyre többször fog ugyanis felmerülni a valódi szankcionálás igénye: a bocsánatkérés, a virág vagy a pénzbüntetés nem lesz elég fegyelmező eszköz. Előbb-utóbb komolyan fel kell merülnie egy jobbikos képviselő kizárásának lehetősége: egy ilyen helyzet lesz Vona Gábor valódi erőpróbája.

Figyelmébe ajánljuk