Magyarországon a munkanélküliségi arány tavaly év végén 9,1 százalékos volt. Bár csökkenő tendencia, a korábbi statisztikákhoz hasonlóan a munkanélküliek közül minden ötödik a 17-24 éves korosztály tagja. Hasonlóan aggasztó a tartósan munkanélküliek aránya is (az összes állástalan 54,9 százaléka), akik több mint egy éve nem találtak munkát. 2010-ig Magyarország egyike volt azon öt EU-tagállamnak, ahol a tartós munkanélküliek száma folyamatosan növekedett. A közmunkaprogram erőltetett bővítése valamelyest javított a helyzeten - a statisztikákon biztosan. Arról, hogy e programnak milyen hatásai vannak, megoszlanak a vélemények. Egyes kutatók szerint a közmunkaprogram kifejezetten károsan befolyásolja a foglalkoztatást, ugyanis benne tartja az érintetteket a közmunka-segély-közmunka spirálban ahelyett, hogy hosszú távú megoldásokat kínálna.
Tartósan
Péter egy kis nógrádi faluban él. Januárban egy hónapig részt vett a közmunkaprogramban, erre előtte öt évig nem volt lehetősége. A 26 éves fiatalember egyike azoknak a romáknak, akik mindent megtettek azért, hogy sorsukat a saját kezükbe vegyék - hiába. Pedig a tanulást sem hanyagolta el: először leérettségizett, majd elvégzett egy OKJ-s képzést, irodavezető lett. Tanult fél évig az ELTE-n is, kilenc vizsgából hatot sikeresen abszolvált, utána elfogyott a pénz az utazgatásra. Közben egyfolytában dolgozott, mikor mit. "Sosem volt kérdés, hogy munka kell, a 22 500 forintos segély télen még a rezsire sem elég. A tanfolyam után még optimista voltam, különösen azért, mert a gyakorlatok során sokféle tapasztalatot szereztem, egy ismerősöm révén jártam Amerikában is. Értettem a számítógéphez, a legkülönbözőbb programokhoz, az adatrögzítéshez. Folyamatosan küldözgettem a leveleket, de alig hívtak be interjúra. Amikor mégis, csak végigmértek, közölték, hogy az állás már rég betelt. Amikor láttam, hogy ez az irány kilátástalan, elmentem egy rongyfeldolgozó kisüzembe. Mikor megtudták, hogy milyen végzettségeim vannak, csúfolódni kezdtek, hiába volt mindenki roma. Azt éreztem, igazuk van, hogy kigúnyolnak. Hiszen mire mentem a sok tanulással?" Ezt követően Péterre egy rövid időre rámosolygott a szerencse. "Az önkormányzat nyert egy pályázatot a halmozottan hátrányos helyzetű romákat támogató programjához. Hat hónapig dolgozhattam én is benne." Azóta, hogy ennek vége, hol alkalmi munkái vannak (időseknek segít a ház körül), hol feketén dolgozik. Maga sem tudja, miben bízhat; felesége kilenc osztályt végzett, utána szüksége lett a családjának a keresetére. Ameddig nem születtek meg a gyerekek, Budapestre járt fel egy vállalkozóval parkokat gondozni. Két-három ezer forintot lehetett keresni egy nap, de az ennivalót maguknak kellett ebből megoldaniuk. Péter szerint, ha nem akar az asszony ugyanott kikötni, muszáj lesz befejeznie a gimnáziumot, és aztán választani valamilyen használható szakmát. "Mennénk mi bárhova, ahol munka van, akár külföldre is, de hiába. Az elinduláshoz is pénz kell, mi pedig máról holnapra élünk. Nem tudjuk, hogyan lesz. Jó lenne egy diploma, de már közel vagyok hozzá, hogy ezt is feladjam. Újra le kellene érettségiznem emelt szinten, hogy bekerülhessek egy államilag finanszírozott szakra. Marad a feketézés. Valahonnan pénzt kell csinálni, így van ezzel itt mindenki, akinek van ereje. Pedig tudatosan próbáltam csinálni mindent, és nem érzem úgy, hogy a saját hibámból buktam volna el. Nem segít rajtunk az sem, ahogy a média bánik velünk, cigányokkal. Ha egy cigány bűnt követ el, másnap tele vannak vele az újságok. Arról miért nem esik szó, ha egy fiatal roma csak azért nem tudja folytatni a tanulmányait, mert elfogy a pénze?"
Csapatban
"Rengeteg a tévhit a válságövezetek falvaiban élő tartós munkanélküliekről - állítja Szőke Judit, a Polgár Alapítvány igazgatója. Egyik ilyen, hogy ráakaszkodva a szociális ellátórendszerre nem akarnak dolgozni, még a közmunka sem tetszik nekik, csak várnak a segélyekre, vagy ami még rosszabb, unalmukban terrorizálják a családot. Mi ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy ez a réteg folyamatos munkakeresésben, szervezkedésben van, hogy előteremtse a létezéshez szükséges havi minimális bevételt. Egyre kevesebb olyan ellátás van, amire biztonsággal lehet építeni. A számukra elérhető közmunka, idénymunka, feketemunka sem kiszámítható. Az esetek döntő részében az emberek évente néhány hónapig idénymunkát vagy más feketemunkát vállalnak, néhány hónapig közmunkát, és néhány hónapra marad pusztán a segély, amit muszáj kipótolni. Ilyenkor választhatnak: vagy kölcsönkérnek attól, akitől tudnak, vagy jön a súlyos nélkülözés. Ezt az időszakot sem egyformán vészelik át a családok. Tévedés, hogy mindenki reményvesztett lenne, az emberek egy része kifejezetten csodaváró. És valami tényleg mindig történik is: kapnak tüzelőt, krumplit, használt ruhát, idénymunkát, a gyerek sikerrel pályázik egy ösztöndíjra. Mindez persze csak rövid távon jelent változást, mégis elviselhetőbbé teszi a stresszt, ami ezekben a családokban folyamatosan jelen van."
| ||
Szőke Zsuzsa, az alapítvány projektvezetője szerint sok ellentmondás jellemzi ezt a réteget. Egyrészt hihetetlen túlélési stratégiáik vannak, ami azonban csakis a szűk környezetükön belül működik, vagy akkor, ha csapatban mozoghatnak. "Például Lengyelországban sokkal olcsóbb a hús. Ha valaki megszervezi, hogy konvojokban elinduljanak, sokan csatlakoznak. Ehhez képest meglepő, hogy a falun élő tartós munkanélküliek számára a kimozdulás önálló formája kifejezett stresszforrás. Feltérképezni a menetrendet, elmenni időre, összeszedni a jegy árát, a városban intézkedni vagy dolgozni, majd megszervezni a hazajutást óriási kihívás és bizonytalanság. Azok, akik korábban dolgoztak, mostanra teljesen elvesztették az önállóságukat, azok pedig, akiknek sosem volt állásuk, meg sem tanulhattak a falun kívül, egyedül érvényesülni."
Vidéken az emberek számára a legfontosabb kapcsolat a polgármester. "Tőle kaphatnak munkát, így legfőképp vele próbálnak meg jóban lenni, a közmunkaprogram megszervezése miatt az emberek szemében élet-halál ura - mondja Szőke Zsuzsa. - A kis falvakban élő munkanélküliek többsége függ a rendszertől, ami bebetonozza őket, ahelyett, hogy önállóságra nevelne. A közmunkaprogramban azzal, hogy kimegy a polgármester, és kiosztja a munkát, magához és a faluhoz láncolja őket. Így viszont van egy réteg, amely nem sajátított el alapvető képességeket: nem tudnak tájékozódni, alkalmazkodni, önállóan cselekedni, bizalommal és merészen kiállni a jogaikért. Nagy kérdés, hogy mindez felnőttkorban mennyire megtanulható."
"A mélyszegénységben élő réteg ismeri és használja a szociális ellátórendszert - veszi át a szót Szőke Judit. - Az érintettek tudják, hogy nincs helyük az elsődleges piacon, mert a legális foglalkoztatáshoz aluliskolázottak, tapasztalatlanok, és hiányzik a bizalom is velük szemben. Szeretnénk dolgozni, mondják, mert semmire sem vágynak jobban a biztonságnál, de belül rettegnek, főleg akkor, ha nem csapatostul vállalnak munkát. Félnek, hogy származásuk, szegénységük miatt lenézik őket, és ettől okkal tartanak. Leküzdhetetlen akadálynak tartják a távolságot, és ebben is van igazság; egy kis faluból szinte lehetetlen egy másik településre bejárni. A munkavállalás pénzbe kerül, hiszen bérletet, sokszor ruhát kell venni. Akadály a pszichés tényező is, sokan nem hisznek abban, hogy képesek a feladatra, illetve hogy mások képesnek tartják őket rá."
Generációk
Az igazgató szerint kétféle megoldás létezhet a kitörésre. Vagy kitalálják maguk az érintettek, hogy mihez értenek, és ahhoz próbálnak támogatást szerezni, vagy átveszi a kezdeményezést egy helybeli, előáll egy projekttel, és mozgósítja hozzá az embereket. Az első variációra példa az alapítvány Kiút elnevezésű programja, a másodikra egy helyi kezdeményezés Olaszliszkán, ahol egy roma származású férfi elkezdett a szőlőtermesztésben gondolkodni, és ma már harmincan dolgoznak a keze alatt.
A szakemberek szerint mivel a romáknál mostanra lett nagyszülő korú az a réteg, amely munkaerő-piaci szempontból a rendszerváltás legnagyobb vesztese, a gyerekek felét biztosan érinti a generációkon átívelő munkanélküliség. Az iskolázatlanság, a korai házasodás, a bizalom hiánya miatt eleve vesztesként átélt hozzáállás mind olyan minta, ami a felnövekvő generációknak sem kínál pozitív jövőképet. "Kutatások is mutatják, és mi is tapasztaljuk, hogy még a nagyon kiszolgáltatott helyzetben élő szülők is értéknek tartják a tanulást, mert szeretnék, ha a gyerekeik többre vinnék, mint ők - teszi hozzá Szőke Judit. - Azt látjuk ugyanakkor, hogy a szülők a gyerekeket legfeljebb 12 éves korukig tudják terelgetni, onnan többnyire a gyerekek döntenek, és ők általában beállnak a sorba. Követik a mintát, azt, amelyiket ismerik, és amiben biztonságban érzik magukat."
