Magyar Narancs: A te történeted honnan indul?
Rácz Marianne: Balczó András '72-es olimpiai győzelmétől. ' is nyíregyházi, és az olimpia után tartott egy élménybeszámolót. Ahogy a sportról, a nyerésről, az áldozatokról beszélt, ahogy fölkészült arra, hogy olimpiai bajnok legyen - meghatározó élmény volt. Amikor elkezdtem kézilabdázni, ez motivált: részt venni egy olimpián.
MN: Mikor kezdted?
RM: Nagyon későn, 14 évesen. A sport addig is része volt az életemnek, hiszen édesapám NB I/B-s futballkapus, édesanyám kézilabdakapus volt, a hétvégéken egy kapu mögött álltam, és szedtem össze a labdákat. Amikor az unokanővérem felvételizett a főiskolára, és kézilabdából is kellett gyakorolnia, beálltam a kapuba. Ez egy pénteki napon volt, vasárnap már az NB II-ben védtem. Meglátott valaki azok közül, akik edzésre jöttek. A következő két évben különböző hazai és külföldi ifjúsági versenyeken játszottam, majd az egyik nyíregyházi verseny után rengeteg klub megkeresett, így a Csepel is. Hajnal József és Hikádé István lejött hozzánk, és megbeszélték a szüleimmel, hogy a budapesti Kaffka Margit Gimnázium tanulója leszek, és a Csepelben fogok védeni.
MN: Fiatalon, egyedül, vidékről a fővárosba kerülni, a felnőttek között védeni - milyen volt?
RM: A gimnázium a mi kis kétemeletes nyíregyházi épületünkhöz képest akkora volt, hogy föl kellett írnom, melyik osztályba járok, mert az első héten folyton eltévedtem. De mindenekelőtt a szüleimnek lehetett nehéz meghozni ezt a döntést, hogy nem egészen 16 évesen elengednek Budapestre. Esténként a csepeli postán ültem, és vártam, mikor kapcsolják r-beszélgetésre a szüleimet. De nagyon jó osztályba és nagyon jó közösségbe kerültem. Valahogy mindig megtaláltam azokat az embereket, akik pedagógiailag és emberileg is sokat jelentettek. Vagy ők találtak meg engem.
MN: És abba a nagyon komoly Vasasba hogy kerültél?
RM: Csík János volt az edző, másodszori hívó szóra mentem. Ellenfélként volt már respektem, de egy kőkemény hierarchiába kerültem, és hamar befogadtak ugyan, de a többi fiatallal azért már nagyon vártuk a következő titánokat, hogy ők vigyék a labdákat, a zsámolyokat, és ők szedjék össze a pályán maradt bábukat. Olyan idolok játszottak ott, mint Gódorné, Sterbinszky, Csíkné vagy Angyal Éva. Szerettem volna a válogatottban is közéjük kerülni, vágytam az olimpiára, az éremre - ezek hajtottak. Az egyik legfontosabb mondatot pedig 'riné Győrvári Györgyitől kaptam, akivel két évet a Vasasban is és a válogatottban is együtt tudtunk védeni.
MN: Mit mondott?
RM: Mielőtt kikerültek volna a férjével Németországba, aki szintén nagyon jó kézilabdás volt, tartottak egy búcsúvacsorát, amin azt mondta nekem Györesz, aki másodosztályba ment ki, hogy nagyon jó, hogy egy új környezetbe mennek, csak az a kár, hogy ő már sose fogja megtudni, milyen kapus lehetett volna igazán. Ott este megfogalmazódott bennem: én nem fogom úgy abbahagyni a pályafutásomat, hogy ne tudjam, hogy mindent beletettem, és mindent kihoztam belőle.
MN: Itthon nem tudtál volna mindent kihozni belőle?
RM: 1984 óriási törés mindenkinek, aki a Los Angeles-i olimpiára készült. Sokan sok mindent alárendeltek ennek, tudok olyan sportolónőről, aki visszavonhatatlan döntést hozott emiatt. Más, ahogy például én is, halasztott egy évet az egyetemen. Van, aki külföldi szerződést utasított vissza emiatt. Aztán meghozták ezt a politikai döntést, hogy nem megyünk, és evvel a kézilabda egy kvalifikációs rendszerbe sorolta vissza magát, C és B világbajnokságokkal. Egy helyben topogtunk, olimpiai részvétel nélkül. Ráadásul közben a magyar mezőny fölhígult, mert az idősebb játékosoknak megadták azt a lehetőséget - az olimpiai távolmaradás kompenzációjaként -, hogy külföldre szerződjenek, a Vasas is elvesztette a hegemóniáját, és a 3-4. helyektől elég rosszul éreztem magam. Aztán jött a rendszerváltás, és az egyesületek biztonsága, a stabil kereset meg a prémiumok veszélybe kerültek. Ebben a közegben talált meg a Hypo.
MN: Megállunk annál a pillanatnál, amikor bejelentik, hogy nem veszünk részt a Los Angeles-i olimpián?
RM: Most volt 25 éve, május 16-án. Lent voltunk Tatán, sok más sportolóval, és naponta jöttek a hírek, hogy ez az ország lép vissza, most az, de minket nyugtatgattak, hogy mi nem, csak eddzél, csináld tovább. Akkor kezdtük magunkat rosszul érezni, amikor mondták, hogy lesz egy csapatgyűlés. Amikor megláttuk a vezetőink arcát, már egyértelmű volt. Volt, aki tombolt, bennem üresség, csalódottság volt, és ez az "élmény" elég nagy részben közrejátszott abban a döntésemben, hogy végül is a '92-es barcelonai olimpián az osztrák válogatott színeiben vegyek részt. Hiszen én az olimpiai részvétel miatt kezdtem el az egész pályafutásomat. Los Angelesből egyetlen percet sem néztem. Amikor elkezdődött a megnyitó, sírógörcsöt kaptam. Elvettek valamit az életünkből.
MN: Mit tett hozzád a Hypo?
RM: Megújulást. Itthon már kiégett sportoló voltam. Csináltam, mert szerettem, de a hitem, a kedvem, a lelkesedésem és olykor a teljesítményem elmaradt attól, amit elvártam magamtól. Ha akkor nem megyek a Hypóhoz, valószínűleg a civil életet és az amatőr státuszt választom. Csík János volt a bécsiek edzője, ő keresett meg avval, hogy az előző évben is BL-döntőt játszottak a Szpartak Kijevvel, de nem tudtak győzni, és ő úgy gondolja, velem kellene erősíteni. Először nem akart elengedni a Vasas, de Gunnar Prokop személyesen is eljött. Gyakorlatilag a fejem fölött egyeztek meg, én lent ültem a büfében, és vártam a tárgyalás végét, aztán lejöttek, és mondták, hogy három évre a Hypo játékosa vagyok. Én meg elsírtam magam, hogy ki akart itt három évre kimenni? Aztán lett belőle hét-nyolc. Megújultam fizikailag, szellemileg és mentálisan is, Európa- és világválogatott lettem, BL-győzelmek fő részese. Élveztem az egészet! Azt is, hogy nem kellett kicentiznem a pénzemet, tudtam segíteni a családomat. Vagy hogy rögtön kaptam autót, ami ma már teljesen normális, és a svéd, norvég, német és osztrák csapattársaimnak is az volt: elképedve hallgatták, ahogy '89-ben azt magyarázom, hogy nálunk hiába van valakinek pénze, akkor sem tud rögtön autót venni, mert jegyre adják, és csak háromféle típus létezik. Olyan szabadságérzetem volt ott, ami addig soha.
MN: Nagyságrendben mennyivel volt több a kinti kereseted?
RM: Ha lett volna itthon fizetésem, forintban, annak a 3-5-szörösét kaptam schillingben. De abban az időszakban, mivel én nappalin tanultam az egyetemen, csak prémiumot kaptam. Meg tudtam élni, volt egy lakásom, aminek a törlesztésébe a szüleim segítettek be.
MN: Mindenkinek, aki ismeri a kézilabdát, van Gunnar Prokoppal kapcsolatos élménye. A tiéd milyen?
RM: Tőle is nagyon sokat tanultam. Mindig azokat az impulzusokat, megoldásokat keresi, amikkel föl tudja rázni a csapatát, új erőt tud belevinni. Beutaztuk a világot, rengeteg kulturális élményt kaptunk, az edzőtáborok monotóniáját pedig azzal oldotta föl, hogy festeni vagy agyagozni tanultunk, és a tárgyainkat jótékonysági licitálásokra adtuk. Tudom, sokszor elragadtatja magát a pálya szélén, és edzőnek lenni nem jó nála, de a pályán kívül egy segítőkész, nagyszerű ember. Jasna Merdan, aki akkoriban a világ egyik legjobb játékosa volt, senkinek sem mondta el, hogy a jugoszláv háborúban mi történt a családjával. Annyit tudtunk, hogy Mostarban, a híd mellett volt egy panziójuk pizzériával, amibe az összes Hypóban keresett pénzét invesztálta, és amit úgy, ahogy volt, lebombáztak. Szüleit, testvéreit lágerekbe vitték, édesanyja meg is halt, a többiek pedig voltak valahol. Ez valahogy Gunnar fülébe jutott, mire az osztrák vöröskereszttel megkerestette és kihozatta őket. Akkoriban az osztrák kormány ezeknek a menekülteknek letelepedési segélyt adott, nagyon komoly összeget fejenként. Jasna és a családja a Hypo-csarnokkal szemben nyitott egy pizzériát, ami a mai napig működik. Ez is a Gunnar Prokop.
MN: Hogy osztrák állampolgár is lehetsz, mikor fordult meg először a fejedben?
RM: Az első évben, amikor megvertük a Kijevet. Az egy sporttörténelmi tett volt, akkor már 10 éve nem kaptak ki otthon, pedig sorozatban nagy meccseik voltak. Tényleg nagyon jól védtem. Azzal kezdték, hogy fölemelték a pénzem, ami addig se volt rossz, de Gunnar azt mondta, megemeli, mert neki annyira tetszett ez a teljesítmény. Többről akkor nyilván taktikai okokból nem szólt. Aztán a nyári edzőtábor alatt kezdte el mondani nekem is és Gódornénak is, hogy velünk kellene megerősíteni az osztrák válogatottat. Akkoriban azok a külföldi játékosok, akik hosszabb időt eltöltöttek a Hypónál, vagy elmentek, vagy osztrák válogatottak is lettek. Tehát monopolhelyzetben volt akkor a Hypo, mert két csapatnak a lehetősége, büdzséje tartotta el, a Hypo meg a válogatott gyakorlatilag megegyezett. Ez ma már nincs így.
MN: Hogy született meg a döntés?
RM: Mariann hamarabb eldöntötte, miután a magyar válogatott egy méltatlan helyezése után őt erősen és igazságtalanul támadták. Én vacilláltam, hiszen a magyar válogatott csapatkapitánya és megbecsült, köztiszteletben álló sportoló voltam Magyarországon, tehát volt egy olyan imázsom, amibe ez nem nagyon fért bele, főleg nem a rendszerváltás környékén. Végül egy B vb előtt dőlt el. Ahogy közeledett a vb, úgy lettünk egyre kevesebben. Mindenkinek megvolt rá a maga oka, de nem volt jó érzés, valami nem stimmelt. György Annával mentünk le a tatai edzőtáborba, ahol mi is azt mondtuk, nem tudunk részt venni ezen a vb-n. Onnan lehetett volna följutni az A-csoportba, de a csapat végül kiesett a C-be. Ez eldöntötte a sorsomat, hiszen azt jelentette, hogy a következő, '92-es olimpián a magyar válogatottal már nem tudok ott lenni. Hallgattam a rádióközvetítést, és sírtam. De hoznom kellett egy racionális döntést. Talán még ma is megvan otthon az az A/4-es papír, amin húztam egy vonalat, egyik oldalon a racionális cél, hogy szeretnék ott lenni egy olimpián, a másik oldalon meg az, hogy magyar vagyok, a magyar válogatottban védek, de jön a 125. kvalifikációs verseny, amiben nincs benne az olimpia. A '96-os pedig már nem fért volna bele a biológiai koromba. Vagy feladom a célom, vagy feladom a magyar válogatottságom. Ezek voltak a mérlegen.
MN: Mit tanácsolt a környezeted?
RM: A szüleim azt mondták, akárhogy döntök, ők engem nagyon szeretnek. És tudják, hogy nagyon csúnyákat is mondanak majd rám, hiszen Mariannál ezt már átéltük addigra. A legszűkebb baráti körömben volt, aki azt mondta, sose lépné ezt meg.
MN: És a csapattársaid?
RM: Nyilván nem örültek, és nem mondtak szépeket rólam, amit szintén értek. Tisztában vagyok vele, hogy otthagytam egy csapatot. De ott volt a papír, rajta a célom, és úgy éreztem, szeretnék most a saját magam javára dönteni.
MN: Milyen volt először a magyar válogatott ellen játszani?
RM: Megrökönyödve hallgattam, miket kiabálnak be a szurkolók. Trágár szavak kíséretében hazaárulóztak, és meg is zavartak vele: egy indításnál ütköztem egy játékossal, nem is tudtam tovább védeni. Ez tanított meg arra, hogy ha én Magyarországra jövök, akár válogatottként, akár klubmérkőzést játszani, mentálisan is föl kell erre készülnöm.
MN: Erre hogy lehet?
RM: Nálunk a Hypóban volt egy hallgatólagos egyezmény: mindig azért a társunkért játszunk, akinek a honfitársai ellen pályára lépünk. Egy véd- és dacszövetség volt ez abban a nagyon sajátos helyzetben. És mivel az osztrák közönség nagyon szolid, tapsikolós közönség, ellentétben a magyar vagy bármely más szurkolótábor vehemenciájával, csináltattam egy hangkazettát, amin szurkolói rigmusok, bekiabálások voltak mindenféle nyelven, magyar és szerb káromkodások, cifraságok oroszul és németül is. És volt olyan osztrák bajnokink, amin üres lelátók előtt erre a kazettára játszottunk.
MN: A himnuszokat hogyan hallgattad?
RM: A legvégén már énekeltem mind a kettőt. Kettős állampolgár vagyok, itt nőttem föl, mindenfajta identitásom ideköt, engem Ausztriában is magyar játékosként dicsértek. Nagy ajándéka az életemnek, akár a személyiségemben, akár a lehetőségeimben, hogy két ilyen országot kaptam. És milyen az élet? Utolsó tétmeccsemet az osztrák válogatottban Magyarországon, a magyar válogatott ellen játszottam. Senkinek nem mondtam, de én tudtam, hogy ez lesz az utolsó. És szólt a magyar Himnusz, én meg belül énekeltem az osztrák válogatott csapatkapitányaként. Aztán az osztrákot is, belül. A magyar válogatott nyert, mert sokkal jobb volt, én pedig nagyon rosszul védtem, mert ezt a rengeteg érzelmet nem tudtam kezelni.
MN: És az olimpiai részvétel azt adta végül, amit gyerekként szerettél volna?
RM: Katartikus élmény volt. Én például egy olimpiai megnyitóról nem a bevonulást adnám, hanem életképeket az olimpiai faluból, aztán arról, ahogy a csapatok gyülekeznek, hogy milyen euforikus és békés az egész, a versengésnek vagy a keserűségnek még a szikrája sincs ott. Mindenfajta nemzetiség keveredik, egymásra találnak régi vetélytársak sportvezetőkként, közben mindenféle instrukciók jönnek, a sportolók meg csintalan óvodásokként viselkednek. És az is nagyon jó volt, hogy az osztrák és a magyar csapat szállása egymás mellett volt, és állandóan együtt flangáltunk Kokóval, Vincze Balázsékkal, Darnyi Tomival, Komáromi Tibiékkel. Ezeket adta Barcelona, nem bántam meg, hogy ezt a lehetőséget választottam.
MN: Szerinted neked itthon megbocsátottak már?
RM: Talán amikor hazajöttem. És lehet, hogy valahol ezért is akartam hazajönni. És jó érzés, hogy végül a magyar válogatottal is ott lehettem egy olimpián, és hogy Mocsai Lajos vezetésével a magyar női kézilabda legsikeresebb korszakát éltük át: az olimpiai ezüstöt, az Eb-aranyat és -bronzot, a vb 5. helyet.
Nagy Laciról
Rácz Marianne: Sem a szövetségnek, sem Lacinak nem tesz jót ez a bizonytalan helyzet - de Lacinak nemcsak a döntési jogot kell meghagyni, hanem időt is kell neki adni, hogy végig tudja gondolni, miért és mi mellett dönt. Annak idején én fél évet gondolkoztam rajta, pedig én már 28 éves voltam, amikor kimehettem Ausztriába. ' meg 18-19 éves fiatalemberként ment ki Barcelonába, ahol egy idol lett. Ott zajlik az élete, ott él a családja, ott nő föl a gyereke, ott vannak a barátai, a vállalkozásai. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy a mediterrán és a magyar életvitel nemcsak kilométerben, de minden egyébben is nagyon messze van egymástól. Ott az elismertség, a szeretet és a megbecsülés a sokszorosa annak, amit mi a magunk módján meg tudunk neki adni, amikor hazajön. Nem várja el, de jólesik neki, amikor sztárként kezelik. És itt kis dolgokra kell gondolni: egy mosolyra, egy ölelésre, egy kedves megjegyzésre, amik nagyon személyessé, bensőségessé tudják tenni az ember hazajövetelét és ittlétét.
A saját példáimat tudom mondani: hazajöttem a válogatotthoz egy békéscsabai tornára, baromi nagy hó volt, mobiltelefon még sehol, és este tízre értem csak a szállodába. Mondják a portán, telt ház van, nekem pedig nem volt szobám. Elmentem a csarnokba, ott aludtam, és mikor reggelinél visszamentem a szállodába, a vezetők megdicsértek, jaj de jó, hogy megoldottam! Túlléptem rajta, de bennem maradt, hogy nem várt senki, talán nem is gondolkodtak rajta, hol lehetek abban a nagy hóban. Vagy: azért nem kaptam napidíjat, mert külföldön, profi klubnál voltam. Vagy amikor Bécsből Debrecenbe autóztam, csak Budapesttől kaptam benzinpénzt. Ezek piti dolgok, nem is a pénzről volt szó. De közben a klubomban tálcán hordoztak, mindent megkaptam, ha elszakadt a zoknim vagy a mezem, rögtön kicserélték - csak a játékkal kellett törődnöm. És lehet, hogy ezek elkényeztetetté teszik az embert, de ilyenkor lehet számon kérni. Ha ezek a nüanszok egymásra rakódnak, miközben kint élsz, és megtalál egy ilyen megkeresés, megnézed, mit hozhat egy ilyen lépés.
Magyar Narancs: Mivel hozhat többet ahhoz képest, ha magyar válogatottként marad a Barcelona játékosa?
RM: Ha valamilyen sporthoz kötődő jövőt képzel el, edzőként, sportvezetőként, sportdiplomataként, de akár vállalatvezetőként is, jó, ha a spanyol válogatottban világbajnoki vagy olimpiai érmet szerez. És ha civilként is kint akar majd élni, később már nem lesz ilyen egyszerű spanyol állampolgárságot kapni. Laci nagyszerű ember, sokat tett a magyar sportért, és bárhogy dönt, azt tiszteletben kell tartani. A szurkolók pedig gondoljanak arra is, hogy a magyar válogatottban is játszik szerb vagy más nemzetiségű játékos, aki nekünk segít.
