SHERLOCK HOLMES

  • - greff -
  • 2010. január 14.

Film

Kevés kínosabb dolog van annál, amikor egy igazodási kényszerrel sújtott rendező romló hallásával már nem észleli jól, hogy mit sutyorog a korszellem, és ennek következtében épp az imént kifutott divathoz sikerül csak idomulnia. Az immár évek óta masszív lejtmenetben haladó Guy Ritchie ebben a méltatlan sávban zötyög, amikor a bogaras angol detektív első ezredforduló utáni mozis fellépését szégyenszemre egy újabb Harry Potter-filmként vezényli le.

A gótikusan borongósnak mutatott Londonban hõseink (két fiú, egy lány, mi más) egy feltûnõen Voldemort-szerû fekete mágus után loholnak egy többszörösen megcsavart, mégis végtelenül szimpla történetben. Ritchie a tömegképregények esztétikájával közelít a fabulához, azaz kétdimenziós, lényegében sérthetetlen szuperférfiakat, egy sátáni fõellent és hasonlóan érdektelen, bár kétségtelenül mutatós dekoltázzsal közlekedõ nõszemélyeket mozgat a víztócsás sikátorokban. És az összes kamerarángatásával, az észlelhetõség határáig rövidített snittjeivel és fárasztó lassításaival sem tudja elfedni a tényt, hogy valószínûleg akkor sem volna képes megkoreografálni egy tisztességes akciójelenetet, ha maga a ravasz Moriarty professzor tartana revolvert a homlokához.

A feszültséghiányos mûvet a másnaposan is sármos, kelekótya negyveneseket mostanában séróból hozó Robert Downey Jr. teszi elviselhetõvé, aki nem csupán a drága Watsont adó, elsõsorban a rapid szempillamozgatásáról híres Jude Law mellett tûnik remek színésznek, de még ebbe a démonaitól megszabadított, kockásra gyúrt hasú Holmesba is képes valódi, az alapmintától sem idegen szellemet csempészni.

Forgalmazza az Intercom


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.