A rocktörténet számos kulcsfontosságú eseményéről, folyamatáról sajnálatosan hiányosak az ismereteink. Még mindig nem tudjuk biztosan, hogy mi történt azon az októberi estén, amikor Elliott Smith életét vesztette, vagy hogy mi zajlott a színfalak mögött a Kyuss utolsó, a zenekar feloszlásához vezető turnéján, netán, hogy javított-e az együtt töltött évek alatt dr. Landy Brian Wilson mentális állapotán vagy inkább rontott rajta?
Olyan történések is vannak azonban, amelyekről tömérdek információ került már a birtokunkba, mégis úgy érezzük, nem tudhatunk eleget. A Guns N' Roses első lemezének fogantatása és megszületése pontosan ilyen. Magyar nyelven is kimerítően tájékozódhattunk már róla számos interjúból, továbbá Mick Wall vitatott biográfiájából vagy Slash önéletrajzából, így Marc Canter kötete elsősorban nem a szöveg szintjén ad friss táplálékot az örökkön éhes rajongónak, noha a számos megszólaltatott (barátok, barátnők, menedzserek, producerek és persze a zenekar ma is nyilatkozni hajlandó tagjai, azaz Slash, Duff és Steven Adler) kétségtelenül szolgálhat néhány kevésbé ismert anekdotával. Canter könyve a fotók miatt nélkülözhetetlen. A korai időkben egy krónikás sem kerülhetett nála közelebb a legendás társasághoz: Marc Canter még a gimiben döntötte el, hogy fényképezőgépével és kamerájával dokumentálni fogja egész ügyesen gitározgató haverja, Saul Hudson, azaz a későbbi Slash rockzenésszé cseperedését. A deszkákra vezető legelső lépésektől indulunk, majd meglessük a korai zenekarokat, és aztán jön a merülés: Canter (és olykor társa, Jack Lue) a GNR legelső (1985-ös) fellépésétől az Appetite For Destruction megjelenését kísérő világ körüli turnéig (1987) a zenekar összes koncertjén (meg az öltözőkben, a stúdiókban) jelen volt, és igen szorgalmasan kattintgatott.
A hol amatőr módra keresetlen, hol teljesen professzionálisnak tetsző, nagyszerű képek egyfelől hitelesítik a zenészek brutálisan korhely életmódjáról szóló összes történetet: talán egyetlen fotó sincs, amin ne lenne valaki masszívan beállva, a másnapos figuráknak pedig már húszévesen is oly csodásan gyűrött ábrázatuk van, amihez csak komoly, lelkiismeretes rombolással lehetséges hozzájutni. Mi sem természetesebb: a kompozíciókon a női nemet kizárólag jelentősen alulöltözött bártáncosnők képviselik. Másrészt újfent világossá válhat, hogy a GNR a megjelenésében is pont azzal tűnt ki a Sunset Strip tengernyi feltúrt hajú együttese közül, mint a zenéjében: a piperkőc kellékek, a hajlakk, a szemfesték itt (talán a dobos Adlert leszámítva) szakadt punkokra került, akik lányosan tip-top pályatársaikkal szemben inkább megkapóan csúfak, agresszívak és faragatlanok voltak - és a képek alapján nagyon nem úgy tűnik, hogy ebben a korszakukban lett volna akár egyetlen olyan bulijuk is, ami ne lett volna a végtelenségig intenzív. Canter remek könyvét lapozgatva logikusnak, sőt sorsszerűnek tűnik, hogy ezek a figurák relatíve rövid idő alatt leigázták Los Angelest, aztán meg az egész világot: a Reckless Road ugyanis nem csupán a masszív ifjúkori elzüllés stációit mutatja meg éles reflektorfényben, hanem a magabiztosság és a vasakarat falakat omlasztó erejét is.
Fordította: Wolf Péter. Cartaphilus, 2009, 348 oldal, 5900 Ft
