A filozofikus, a lélektani, a tájábrázoló és a társadalmi tablófestõ bûnregények korában sem koptak ki a világból a szimplán csak lámpaoltás utáni szórakoztatásra kieszelt gyors és brutális krimik. Nagyobb igényû, komolynak tartott korszaka (Viharsziget, Titokzatos folyó) elõtt Dennis Lehane is ebben a zsánerben utazott - az ötepizódos Kenzie/Genarro-sorozat harmadik kötetében legalábbis mindenképp.
Lehane bámulatosan rövidre húzott expozícióval startoltatja regényét: ugyan Patrick és Angie, a két megvesztegethetetlen bostoni magánnyomozó még mindig az elõzõ kötetben (Sötétség, fogd meg a kezem) szerzett sebei nyalogatásával van elfoglalva, nagyjából három oldal után már ki is keverednek a gyászos kényszernyugdíjból, hogy egy - mondani se kelljen: felettébb gyanús körülmények között - eltûnt milliomoscsemete után kezdjenek szimatolni. Tisztességes munkásemberként Lehane lelkiismeretesen dolgozik figurái elevenen tartásán: jól ismert, szeles bostoni közegükbõl például a fülledt Floridába zavarja õket, s a gyerekkori barátok viszonya is végre új szintre lép. A szerzõ emberszemlélete döglesztõen keserû, számottevõ fordulatok nagyjából tízoldalanként érkeznek, a fabula feszes, mint a zongorahúr - újabb jó pontok. A két fõgonosz elvetemültségét azonban a mégoly pesszimista antropológiai nézetekkel is csak bajosan lehetne magyarázni: túlrajzolt alakjuk inkább egy James Bond- vagy Batman-darabban mutatna hitelesen. És közepes szellemeskedéseivel Lehane-nak ezúttal sem sikerült az elbeszélõ Patrik Kenzie-bõl ezredfordulós Philip Marlowe-t faragnia.
Fordította: Huszár András. Agave, 2010, 282 oldal, 2680 Ft
*** alá
