könyv - DENNIS LEHANE: MEGSZENTELT ÉLETEK

  • - greff -
  • 2010. április 15.

Könyv

A filozofikus, a lélektani, a tájábrázoló és a társadalmi tablófestõ bûnregények korában sem koptak ki a világból a szimplán csak lámpaoltás utáni szórakoztatásra kieszelt gyors és brutális krimik. Nagyobb igényû, komolynak tartott korszaka (Viharsziget, Titokzatos folyó) elõtt Dennis Lehane is ebben a zsánerben utazott - az ötepizódos Kenzie/Genarro-sorozat harmadik kötetében legalábbis mindenképp.

Lehane bámulatosan rövidre húzott expozícióval startoltatja regényét: ugyan Patrick és Angie, a két megvesztegethetetlen bostoni magánnyomozó még mindig az elõzõ kötetben (Sötétség, fogd meg a kezem) szerzett sebei nyalogatásával van elfoglalva, nagyjából három oldal után már ki is keverednek a gyászos kényszernyugdíjból, hogy egy - mondani se kelljen: felettébb gyanús körülmények között - eltûnt milliomoscsemete után kezdjenek szimatolni. Tisztességes munkásemberként Lehane lelkiismeretesen dolgozik figurái elevenen tartásán: jól ismert, szeles bostoni közegükbõl például a fülledt Floridába zavarja õket, s a gyerekkori barátok viszonya is végre új szintre lép. A szerzõ emberszemlélete döglesztõen keserû, számottevõ fordulatok nagyjából tízoldalanként érkeznek, a fabula feszes, mint a zongorahúr - újabb jó pontok. A két fõgonosz elvetemültségét azonban a mégoly pesszimista antropológiai nézetekkel is csak bajosan lehetne magyarázni: túlrajzolt alakjuk inkább egy James Bond- vagy Batman-darabban mutatna hitelesen. És közepes szellemeskedéseivel Lehane-nak ezúttal sem sikerült az elbeszélõ Patrik Kenzie-bõl ezredfordulós Philip Marlowe-t faragnia.

Fordította: Huszár András. Agave, 2010, 282 oldal, 2680 Ft

*** alá

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.