Az elmúlt évek széles körben elismert amerikai metálzenekarai nem azzal hívták fel magukra a figyelmet, hogy forradalmi újításokat prezentáltak volna lemezeiken. A már létező műfajokkal azonban jól sáfárkodtak: a Mastodon, a Baroness, a Krallice vagy a Wolves In The Throne Room a lehető legtermészetesebben nyúlt úgy a folkhoz, mint a progresszív, a stoner és a posztrockhoz, hogy sikeresen szétzilálhassák a hagyományos dalstruktúrákat, és távolabb tolják azoknak az alzsánereknek (sludge, groove és black metal) a határait, amelyekhez indulásuk körül a leginkább kötődtek. Hosszú, komplex, jobbára érdekes, néhol pedig kifejezetten szép zenéikkel úgyszólván mindenki számára vonzóvá változtattak korábban az elkötelezett undergroundhívők körén kívül inkább gyanakodva figyelt zsánereket. A nyerseséget és a vadságot ugyanakkor nem igazán tudták átmenteni kifinomult műveikbe.
Ebben a csoportban és ebből a szempontból a High On Fire jelenti a kivételt. Ugyan a pszichedelikus meg a prog-rockos hatások olykor az ő - szintén nem klasszikus szerkezetű - számaikból is kimutathatók, Matt Pike gitáros/énekes soha nem vágta el azt a szálat, amelyik zenekarát a 80-as évek elejéhez fűzi, amikor csiszolatlan, dísztelen lemezein a korszak néhány nagyhatású alakulata, a Motörhead, a Venom vagy a Hellhammer kizárólag a barbár energiák elszabadítására koncentrált. A High On Fire lemezein a stonerből ismert jólesően zsibbasztó, mélyre hangolt, zsíros gitárok vadul intenzív dobfutamoktól (a sztahanovista vasmunkásként gürcölő Des Kensel az oaklandi trió másik stabil pontja) válnak offenzívvá - a koszosan örvénylő zene azután Matt Pike tónusától (mintha egy farkasemberrel keresztezett Lemmyt hallanánk a teliholdra vonyítani) és fekete szárnyakról, borotvaéles patákról, jégbe fagyott kalapácsokról regélő, láttató erejű pogány költészetétől kapja meg alvadt vért idéző színezetét.
Mindezek a jellemzők a zenekar ötödik lemezéből sem koptak ki, amelynek letisztult, már-már mainstream hangzása ugyanakkor önmagában is csökkenti némiképp a korábban mindig oly elementáris hatást. A megszólalás mindazonáltal a zene változásait követi: az ezúttal szinte mindvégig meglehetősen tempós dalokból felépített Snakes For The Divine ugyanis kifejezetten thrashes darab - a Fire, Flood And Plague talán még egy Kreator-lemezről sem lógna (és nem is feltétlenül emelkedne) ki. Az első hangtól az utolsóig rendkívül sűrű, megállíthatatlanul hömpölygő gitárzenét kapunk, üdvözlendő módon jóval agresszívabbat, mint három évvel ezelőtt a Death Is This Communionon, az eddigi öntörvényűséghez mérve ugyanakkor egyúttal némiképp szabálykövetőbbet is. Sopánkodni persze fölösleges volna: a High On Fire továbbra is megeszi reggelire nagyjából bármelyik pályatársát - az azonban szúrhatja kicsit a szemet, hogy most már kést, villát és asztalterítőt is használ a művelethez.
Koch, 2010
