Színes gatyás képregényhéroszokat mozgató filmeket főképp a megrendítően illúziómentes életszemléletért érdemes nézni. Ezek szerint a nagy hős szerepéhez például kizárólag két út vezet: vagy a csodára várunk, mondjuk egy radioaktív pók túlélhető harapására, mint Peter Parker, vagy pedig hatalmas, így aztán nyugodt szívvel herdálható vagyonhoz jutunk, lehetőleg születés útján, mint Tony Stark, a Vasember. Amerikai comicsmozikból ráadásul az identitásképzéshez elengedhetetlen ellenségkép módosulásáról is kielégítően tájékozódhatunk: az első epizódban még hangsúlyosan szereplő Afganisztán a Vasember 2.-ben már egyáltalán nem érdekes, a bajokért, az ismétlődő történelemről szóló tétel alátámasztásaként már megint egy orosz medve a felelős (a Mickey Rourke megformálta drabális figura oroszságának hitelességéért első- és utolsósorban fantáziadús neve - Iván - szavatol).
De nem ez az egyetlen változás. Míg az első körben a színészből rendezővé avanzsált Jon Favreau váratlan ügyességgel csúsztatott egybe hollywoodi mércével vizsgálva kevésbé meseszerű háborús akciót, viszkilóbálós, könnyűszívű jókedv-mozit és gyermekded párbajfilmet, addig a második részre már csak az infantilizmus maradt. Downey Jr. a sokadik fellépés rutinjával, de még (alighanem most utoljára) szerethetően hozza a védjegyszerű kabaréműsort, amire Don Cheadle elmés egysorosokkal replikázik, de nem csak a szövegek murisak állatira. Ott van még az összes odakent mellékkarakter, az ezekhez méltó színészi játék, ott a kézből rendre kicsúszó cselekményszálak és a petyhüdt akciójelenetek. Vicc az egész.
Forgalmazza a UIP-Duna Film
