koncert - MAX TUNDRA, DEERHOOF

  • - greff -
  • 2010. április 29.

Zene

Kevés üdítőbb esemény van annál, amikor a felelősségteljes, mély érzésű és/vagy megfontoltan gondolkodó könnyűzenészek nyomasztó serege után végre néhány teljesen tökkelütött muzsikussal hoz össze minket a jó sors. A szombat este a Trafóban kizárólag róluk szólt.
Kevés üdítõbb esemény van annál, amikor a felelõsségteljes, mély érzésû és/vagy megfontoltan gondolkodó könnyûzenészek nyomasztó serege után végre néhány teljesen tökkelütött muzsikussal hoz össze minket a jó sors. A szombat este a Trafóban kizárólag róluk szólt. A megjelenésében piknikus alkatú Rudolf Péterre, irgalmatlan mozgásában Ian Curtisre és egyúttal Galla Miklósra emlékeztetõ Max Tundra konkrétan a zenebohóc szerepét vállalta fel. A Beach Boyst, Prince-féle funkot, hiphopot, technót és a nyolcvanas évek legidétlenebb szintetizátorhangjait egybeturmixoló zenéjének alapjait laptopról küldte, jellegzetes falzettó dallamai pedig erõsen playbackgyanúsak voltak, ám így legalább úgynevezett táncbetétei között kényelmesen válogathatott rövidke díszítésekre használt fúvós és billentyûs hangszerei közül. Kár, hogy az összes száma ugyanazokra a zenei poénokra és hangulatokra épült, mert mûsorából így három tétel után elpárolgott minden izgalom.

A Deerhoof viszont az elsõ perctõl az utolsóig érdekfeszítõ maradt. A San Franciscó-i négyes õrületesen profi: pontosan, feszesen (olyan feszesen, hogy a Ramones-feldolgozás egyenesen robotikusnak hatott), egyetlen hiba nélkül játszottak még a hangszercserék után is, és így sikerült nekik koherens egészként egyben tartani ortopéd struktúrájú, félpercenként éles váltásokkal megtört, zajos, intenzív, avantgárd ihletésû, így élõben a pop helyett egyértelmûen inkább a (noise) rock felé elhajló zenéjüket. A Deerhoof zenészei nem furcsa hangolásokkal vagy bizarr pedálokkal formálják a különös hangokat, itt a kezekben van minden - és a bõ egyórás koncert alatt nem volt egyetlen közhelyes akkordmenet vagy díszítõ betét sem. A szétcsavart, mégis problémátlanul táncolható zenét meselemezeket idézõ dallamokkal megcukrozó Satomi Matsuzaki el is hagyhatná már az érezhetõen rutinból elõvezetett, bumfordi ugrabugrálást - a zene kelekótyasági szintjét úgysem képes meghaladni.

Trafó, április 24.

****

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.