koncert - MAX TUNDRA, DEERHOOF

  • - greff -
  • 2010. április 29.

Zene

Kevés üdítőbb esemény van annál, amikor a felelősségteljes, mély érzésű és/vagy megfontoltan gondolkodó könnyűzenészek nyomasztó serege után végre néhány teljesen tökkelütött muzsikussal hoz össze minket a jó sors. A szombat este a Trafóban kizárólag róluk szólt.
Kevés üdítõbb esemény van annál, amikor a felelõsségteljes, mély érzésû és/vagy megfontoltan gondolkodó könnyûzenészek nyomasztó serege után végre néhány teljesen tökkelütött muzsikussal hoz össze minket a jó sors. A szombat este a Trafóban kizárólag róluk szólt. A megjelenésében piknikus alkatú Rudolf Péterre, irgalmatlan mozgásában Ian Curtisre és egyúttal Galla Miklósra emlékeztetõ Max Tundra konkrétan a zenebohóc szerepét vállalta fel. A Beach Boyst, Prince-féle funkot, hiphopot, technót és a nyolcvanas évek legidétlenebb szintetizátorhangjait egybeturmixoló zenéjének alapjait laptopról küldte, jellegzetes falzettó dallamai pedig erõsen playbackgyanúsak voltak, ám így legalább úgynevezett táncbetétei között kényelmesen válogathatott rövidke díszítésekre használt fúvós és billentyûs hangszerei közül. Kár, hogy az összes száma ugyanazokra a zenei poénokra és hangulatokra épült, mert mûsorából így három tétel után elpárolgott minden izgalom.

A Deerhoof viszont az elsõ perctõl az utolsóig érdekfeszítõ maradt. A San Franciscó-i négyes õrületesen profi: pontosan, feszesen (olyan feszesen, hogy a Ramones-feldolgozás egyenesen robotikusnak hatott), egyetlen hiba nélkül játszottak még a hangszercserék után is, és így sikerült nekik koherens egészként egyben tartani ortopéd struktúrájú, félpercenként éles váltásokkal megtört, zajos, intenzív, avantgárd ihletésû, így élõben a pop helyett egyértelmûen inkább a (noise) rock felé elhajló zenéjüket. A Deerhoof zenészei nem furcsa hangolásokkal vagy bizarr pedálokkal formálják a különös hangokat, itt a kezekben van minden - és a bõ egyórás koncert alatt nem volt egyetlen közhelyes akkordmenet vagy díszítõ betét sem. A szétcsavart, mégis problémátlanul táncolható zenét meselemezeket idézõ dallamokkal megcukrozó Satomi Matsuzaki el is hagyhatná már az érezhetõen rutinból elõvezetett, bumfordi ugrabugrálást - a zene kelekótyasági szintjét úgysem képes meghaladni.

Trafó, április 24.

****

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.