koncert - MAX TUNDRA, DEERHOOF

  • - greff -
  • 2010. április 29.

Zene

Kevés üdítőbb esemény van annál, amikor a felelősségteljes, mély érzésű és/vagy megfontoltan gondolkodó könnyűzenészek nyomasztó serege után végre néhány teljesen tökkelütött muzsikussal hoz össze minket a jó sors. A szombat este a Trafóban kizárólag róluk szólt.
Kevés üdítõbb esemény van annál, amikor a felelõsségteljes, mély érzésû és/vagy megfontoltan gondolkodó könnyûzenészek nyomasztó serege után végre néhány teljesen tökkelütött muzsikussal hoz össze minket a jó sors. A szombat este a Trafóban kizárólag róluk szólt. A megjelenésében piknikus alkatú Rudolf Péterre, irgalmatlan mozgásában Ian Curtisre és egyúttal Galla Miklósra emlékeztetõ Max Tundra konkrétan a zenebohóc szerepét vállalta fel. A Beach Boyst, Prince-féle funkot, hiphopot, technót és a nyolcvanas évek legidétlenebb szintetizátorhangjait egybeturmixoló zenéjének alapjait laptopról küldte, jellegzetes falzettó dallamai pedig erõsen playbackgyanúsak voltak, ám így legalább úgynevezett táncbetétei között kényelmesen válogathatott rövidke díszítésekre használt fúvós és billentyûs hangszerei közül. Kár, hogy az összes száma ugyanazokra a zenei poénokra és hangulatokra épült, mert mûsorából így három tétel után elpárolgott minden izgalom.

A Deerhoof viszont az elsõ perctõl az utolsóig érdekfeszítõ maradt. A San Franciscó-i négyes õrületesen profi: pontosan, feszesen (olyan feszesen, hogy a Ramones-feldolgozás egyenesen robotikusnak hatott), egyetlen hiba nélkül játszottak még a hangszercserék után is, és így sikerült nekik koherens egészként egyben tartani ortopéd struktúrájú, félpercenként éles váltásokkal megtört, zajos, intenzív, avantgárd ihletésû, így élõben a pop helyett egyértelmûen inkább a (noise) rock felé elhajló zenéjüket. A Deerhoof zenészei nem furcsa hangolásokkal vagy bizarr pedálokkal formálják a különös hangokat, itt a kezekben van minden - és a bõ egyórás koncert alatt nem volt egyetlen közhelyes akkordmenet vagy díszítõ betét sem. A szétcsavart, mégis problémátlanul táncolható zenét meselemezeket idézõ dallamokkal megcukrozó Satomi Matsuzaki el is hagyhatná már az érezhetõen rutinból elõvezetett, bumfordi ugrabugrálást - a zene kelekótyasági szintjét úgysem képes meghaladni.

Trafó, április 24.

****

Figyelmébe ajánljuk

Két óra X

Ayn Rand műveiből már több adaptáció is született, de egyik sem mutatta be olyan szemléletesen az oroszországi zsidó származású, ám Amerikában alkotó író-filozófus gondolatait, mint a tőle teljesen független Mountainhead.

Megtörtént események

  • - turcsányi -

A film elején megkapjuk az adekvát tájékoztatást: a mű megtörtént események alapján készült. Első látásra e megtörtént események a 20. század második felének délelőttjén, az ötvenes–hatvanas évek egymásba érő szakaszán játszódnak, a zömmel New York-i illetékességű italoamerikai gengsztervilág nagyra becsült köreiben.

Élet-halál pálinkaágyon

Óvodás korunktól ismerjük a „Hej, Dunáról fúj a szél…” kezdetű népdalt. Az első versszakban mintha a népi meteorológia a nehéz paraszti sors feletti búsongással forrna össze, a második strófája pedig egyfajta könnyed csúfolódásnak tűnik, mintha csak a pajkos leánykák cukkolnák a nyeszlett fiúcskákat.

Egy fölényeskedő miniszter játékszere lett a MÁV

A tavalyi és a tavalyelőtti nyári rajtokhoz hasonlóan a vasúttársaság most sem tudott mit kezdeni a kánikula, a kereslet és a körülmények kibékíthetetlen ellentétével, s a mostani hosszú hétvégén ismét katasztrofális állapotok közt találhatták magukat az utasok.