Képregény

NEIL GAIMAN: SANDMAN - PRELŰDÖK ÉS NOKTÜRNÖK

  • - greff -
  • 2009. november 26.

Trafik

Kevés munka mutatja világosabban, hogy az éjszakai órákban micsoda gyönyörûséges káosz uralja a napról napra fikcióval bombázott emberi agy homloklebenyét, mint Neil Gaiman díjakkal dúsan dekorált, hosszan hömpölygõ (összesen 75 részes) képregényfolyama, a Sandman, melynek most elsõ, nyolc epizódot magába foglaló kötetével végre magyar nyelven is megismerkedhetnek a rajzos fantáziabirodalmak mifelénk is egyre jelentõsebb számú (és kíváncsibb) felfedezõi. Az álmok (és rémálmok!) tartományában járunk, melynek földi fogalmaink szerint halhatatlan urát hosszú évtizedekre börtönbe zárták, ám végül kiszabadult a fogságból, s most elindul, hogy visszaszerezze elkobzott javait. Az ötletdús brit szerzõ által teremtett horrorisztikus mesevilágban a DC kiadó comicssztárjai, "valóságos", mitológiai és bibliai alakok a lehetõ legtermészetesebb módon tevékenykednek egymás társaságában. Ám ebben a kényelmesen elnyújtott expozícióban Gaiman még keresi a sorozatához illõ tenort - a késõbbi fejezetek sûrû hömpölygésével szemben itt el-elakad a lendület, a feszültség és a fura humor sajnálatosan csekély, egy remek epizódot (Remény a pokolban) egy sután megmunkált (Potyautasok) követ. Sam Kieth és Mike Dringenberg karakterrajzai és a lehetõ legszabadabb, maximálisan jelentésgazdagító panelstrukturálása azonban már itt is ámulatba ejtõ. A pompás szerkesztõi jegyzetekkel megtámogatott Prelûdök és Noktürnök komoly ígéret, amely nem maradt beváltatlan: tartsanak ki hát, a következõ kötettel átszakadnak a gátak!

Fordította: Totth Benedek. Carta-philus, 2009, 240 oldal, 4480 Ft

**** alá

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.