- köves -

Régi film, itt még csak szó esik Hunter S. Thompson denevéres látomásairól, nem úgy, mint a '98-as, Terry Gilliam-féle változatban, ahol már meg is lehetett mutatni egy-két digitálisan égre festett bőregeret.

Nem is B-film, egyenesen Bré-film Adam Sandler idei adománya, melyben annyi szó esik hősünk bréjéről (a népszótár ide vonatkozó, szellemesebb szinonimái még: egyszemű, nyelestojás, árboc, admirális stb.), hogy ennek sokszor a jobb poénok látják kárát. Ilyenből is akad néhány, mert akárhogy is vagyunk Sandler évi rendes blődlijeivel, azt illik elismerni: az arab terroristás viccek mellé tökös dolog volt behozni a Moszad-ügynök karikatúráját.

Kellemetlen érzés lehet, ha az ember lába közé metafora nő és ezzel kell végigjátszani egy egész filmet: a lábközi metafora híresen rosszul hat a járásra, de homlokráncoló és szemöldök-összehúzó erejének is nagy a szakirodalma. Konkrétabban: vajon miféle eszközök állnak egy fiatal színésznő rendelkezésére, ha azt kell játszania, hogy lábai közt ott a kasztrációs félelmek egy szép példánya, a fogazott punci.

Megerősítésből sosem elég: A tintahal és a bálna után újabb film bizonyítja, hogy az irodalmárok nem tudnak teniszezni, mi több, adogatás-fogadás közben könnyen ön- és közveszélyessé válhatnak.

Amikor az égő csipkebokor ábrázolásával is rendre meggyűlik a baja a művészeknek, ha Mózesról készítenek akciófilmet, nagy bátorságra vall a Wanted alkotói részéről, hogy egy szövőszéket tesznek meg a fentről jövő üzenetek tolmácsolójának.

Wes Anderson úgy készít filmet, ahogy gyerek épít legóvárat:

A kulisszákra koncentráló werkfilmek néha izgalmasabbak, mint maga a főműsorszám, amit kísérnek. Persze mindig vannak, akik eludvariaskodják a dolgot, és még el sem készült a film, de már köszönik az ügynöküknek, mások arcokat vágnak és belegrimaszolnak a kamerába, de olyan is van, hogy tényleg meg lehet tudni valamit a forgatás menetéről, a produkció mögötti emberi, szakmai viszonylatokról. Az Egyszer magával ragadó werkfilm, ha van szépséghibája, az is csak az lehet, hogy ő maga a főfilmes attrakció. Áll a bús képű utcazenész a vásárlóutca sarkán, mögötte leértékeléseket hirdető kirakat, előtte egyfős közönsége, egy meglehetősen ingatag lábon álló egzisztencia, de mint kiderül, ő sem a pengetés miatt jött, hanem a bevételért.

Mielőtt az ördög rád talál Ha akarnánk, sem tudnánk szebben mondani: Philip Seymour Hoffman és Marisa Tomei egy látványosan jóízűt kefél, rögtön a gyártó cég logója után (egyazon ágyban két Oscar-díj - szép summa). Merész kezdés, és nemcsak azért, mert az előírtnál akár csak eggyel több csípőmozdulatra és a misszionárius póztól való bárminemű eltérésre már ugranak is a hollywoodi cenzorok, de azért is, mert rögtön sikerült kijátszani az éberségünket: ezek ketten bizony a lehető legelhidegültebb házasfelek, szenvedélyes fellángolásuk pedig valójában már időn túli, a közös idejükön túli ráadás.

Egyszerűbb onnan, hogy mi nem volt. Művész például nem volt, legalábbis sosem tetszelgett a maestro pózában, nem tekert nagyoperai mozdulattal selyemsálat a nyaka köré, és nem állította, hogy ő találta volna fel a spanyolviaszt. Nem volt lázadó és nagy visszatérő sem, ha valamivel, a maga diszkrét módján, a folyamatos jelenlétével tüntetett: itt vagyok, és teszem a dolgomat a legjobb tudásom szerint.

Egy film természetéből adódóan mindig kisajátítja kicsit az igazságot (aminek persze a legritkább esetben van a birtokában). Nem állít kevesebbet, mint hogy az van, amit mutatok, addig tart a világ, ameddig a kamera lát. Ami nem fért bele, az már egy másik film, másik bejárat, másik igazság. A kamera terébe, az igazságba, aminek egy mozijegy az ára, nem fér bele a holokauszt, de belefér egy holokausztsztori: a Pénzhamisítók a legjobb külföldi film lett idén az Oscaron. Nem tárgya, csupán helyszíne a pokol, mármint annak sok holokausztfilmből ismert, mozis verziója: tábor, foglyok, őrök, szögesdrót, latrina...

Nyilván már az is egy mérce, hogy kit hívnak az ilyenhez, és ebben a nagy nemzetközi nekiveselkedéssel készített szkeccsfilmek a világválogatotthoz hasonlítanak: a hazai pálya vélt vagy valós legjobbjai (vagy azok, akik épp ráértek) állnak össze egy alkalomra, és igyekeznek nem kifáradni, miközben azért szolgáltatni is kell valamit. Ezúttal húszan alkotják a keretet: magas szám, talán könnyebb is lenne felsorolni mindazokat, akik ebből a körből most kimaradtak.

London újkori nevezetességei közé immár nemcsak a Millennium Dome, de az idegenben gyökeret vert orosz maffiózó is hozzátartozik. Látványosságnak mindkettő megteszi, utóbbinak azonban megvan az a filmes szempontból nem elhanyagolható előnye, hogy ha kinyitja a száját, ízes orosz akcentussal bevont angol kifejezések szaladnak ki rajta, ha pedig leveszi az ingét, feltárul a híres orosz börtöntetoválások egész tárháza. Valami azt súgja, Cronenbergnek is először a tetoválásokon akadt meg a szeme, és csak ezután a bőrbe égetett rendfokozatokhoz tartozó karaktereken. Erre engednek következtetni a rendező régi vonzalmai, melyek középpontjában köztudottan az emberi testtel való sötét manipulációk állnak, de a sokat tárgyalt életmű ismerete sem kell ahhoz, hogy a vásznon csakhamar kiviruló gengsztervirtus gyanakvásra adjon okot.