DVD

Ahol a bölény dübörög

  • - köves -
  • 2008. július 24.

Film

Régi film, itt még csak szó esik Hunter S. Thompson denevéres látomásairól, nem úgy, mint a '98-as, Terry Gilliam-féle változatban, ahol már meg is lehetett mutatni egy-két digitálisan égre festett bőregeret.

Régi film, itt még csak szó esik Hunter S. Thompson denevéres látomásairól, nem úgy, mint a '98-as, Terry Gilliam-féle változatban, ahol már meg is lehetett mutatni egy-két digitálisan égre festett bõregeret. Megint a régi kocsma, de milyen régi: 80-as az évszám, amikor Bill Murray még négy számmal kisebb trikót hordott, de tök ugyanazt a nemtörõdöm, negyed-fél vigyort, mint manapság. Murray ezzel a korán kifejlesztett, de máig piacképes arckifejezésével bolondozik a Fõgonzó szerepében, állandósult drogmámorban úszó Sancho Panzájaként pedig ott lépdel mellette ki- és beszámíthatatlan ügyvédje, Carl Lazlo. A maga idejében, de még akár a kilencvenes évek hajnalán is lehetett hazai újdonságértéke az itt felsorakoztatott epizódoknak: dr. Thompson a Super Bowlról tudósít(ana), dr. Thompson Nixon kampánykörútján okoz közfelháborodást stb. Csupa ismert Thompsoniáda; ha a könyvekbõl nem is, a három évvel ezelõtti nekrológokból biztosan. Az idõzítés, mint említettük, nem a film hibája, ami viszont joggal felróható neki, hogy megelégszik a Thompson-Lazlo kettõs, egyébként felettébb szórakoztató, de abszolút tét nélküli artistaszámával, és lustaságból, vagy mert ez idõ tájt (épp csak túl vagyunk az Airport '79-en) ez volt divatban, egy korabeli tévésorozat (mondjuk a Dinasztia és a Starsky és Hutch) díszletelemeivel veszi körbe õket. Viszont Murray, akár Johnny Depp Gilliamnél adott Thompson-alakítása felõl nézve is remek gonzóklón (vagy clown), de ez a bölény nem az a bölény. Thompson-filmnek gyenge, Murray-komédiának nézhetõ.

Forgalmazza a Best Hollywood

***

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.