London újkori nevezetességei közé immár nemcsak a Millennium Dome, de az idegenben gyökeret vert orosz maffiózó is hozzátartozik. Látványosságnak mindkettő megteszi, utóbbinak azonban megvan az a filmes szempontból nem elhanyagolható előnye, hogy ha kinyitja a száját, ízes orosz akcentussal bevont angol kifejezések szaladnak ki rajta, ha pedig leveszi az ingét, feltárul a híres orosz börtöntetoválások egész tárháza. Valami azt súgja, Cronenbergnek is először a tetoválásokon akadt meg a szeme, és csak ezután a bőrbe égetett rendfokozatokhoz tartozó karaktereken. Erre engednek következtetni a rendező régi vonzalmai, melyek középpontjában köztudottan az emberi testtel való sötét manipulációk állnak, de a sokat tárgyalt életmű ismerete sem kell ahhoz, hogy a vásznon csakhamar kiviruló gengsztervirtus gyanakvásra adjon okot.
Nem mintha a színre lépő alakok közül bárki is azon igyekezne, hogy eloszlassa a komolyan vehetőséggel szemben támadt kételyeket. A legkevésbé tán a főszerepet alakító Viggo Mortensen igyekszik az oszlatásban: olyan szótlan vehemenciával adja a gengszterek sofőrjét, mintha saját panoptikumi viaszbábujának elkészítéséhez pózolna. Olyan szórakoztató jelenség, és egyben olyan ismerős filmes rekvizitum ez a gazdái piszkos ügyeiben eljáró háztartási alkalmazott, hogy mellette még Armin Mueller-Stahlnak és Vincent Casselnek is nagyon kell igyekeznie, hogy alvilági minőségükben valami kunszttal feltűnjenek. Mueller-Stahl részéről kétségtelenül ilyennek számít a borscsleves keresztapai buzgalommal kivitelezett kevergetése, míg Casselnek marad az apához felnőni képtelen fiú vodkagőzös hőzöngése, és Mortensen fenekének alkalmankénti megpaskolása. Fenékügyben azonban van ennél lényegesebb fejlemény is: az például, hogy a látottakban, bár a Cronenberg híresen intellektuális márka, hiába is keresnénk a megszokott dupla-feneket. A mesét flottul elmesélik, a kulturális különbséget tisztességgel megmutatják, az orosz néplélek mélységeit sejtetni engedik. Abban sincs semmi rendkívüli, hisz egy Cronenberg-filmben mindennapos jelenségnek számít, hogy a külsérelmi nyomoknak és az átvágott artériáknak megkülönböztetett figyelmet szentel a kamera. A turistaosztályon ennyi jár: egyszeri étkezés, korrekt kiszolgálás. Egyedül a rabszolgává tett, megerőszakolt, teherbe ejtett, majd sorsára hagyott leányzó története lóg ki e szimpla, de olajozott gépezetből, mintha a felvillantott hontalanság és a menekültsors csupán lelkiismereti ürügynek kellett, hogy a fiúk maffiózósat játszhassanak. A Budapest Film bemutatója
