Wes Anderson úgy készít filmet, ahogy gyerek épít legóvárat: a végén mindig ugyanahhoz a felépítményhez jut el, legfeljebb a piros építõelem helyére most a sárga került, és ha elfogyott a zöld (a tartalék zöldek a Balcsin maradtak a másik dobozban), jöhetnek a kékek és a narancssárgák. Anderson nagycsaládos filmrendezõ, aki jó szülõként filmrõl filmre (most épp az ötödiknél tart) cipeli a truppot, egy raklapnyi Buster Keaton-imitátort, akiknek történet sem kell, csak egy pepita felöltõ és egy bamba tekintet, hogy létjogosultságukat igazolják. Kell még egy gyerekszoba, mely lehet manhattani kísértetkastély, tengeralattjáró vagy indiai expresszvonat, a lényeg, hogy úgy fessen, mint egy régimódi fiókos szekrény, mely rengeteg kacatot (tárgyit és emberit) õriz. Miként vonatunk az indiai pusztaságban, úgy reked meg két állomás közt a tipikus Anderson-hõs is, s többnyire fejvesztve rohan, hogy utolérje önmagát. Idõközben a hathúszassal befutott egy közérdekû MÁV-közlemény: egy másik, híresen családbarát filmrendezõ, Howard Hawks is nevezett el filmet vonatról (Twentieth Century), tán ennek is köze lehetett a filmtörténettel amúgy is nagy barátságban álló Anderson eredeti címválasztásához (The Darjeeling Limited). Az alanyi költõk óta vonattal játszani veszélyes dolog, fõleg, ha az illetõ szerelvény nem fáradt anyagot, hanem fáradt szimbólumokat szállít, a lírai én azonban csak nagy ritkán veszi elõ Andersont (olyankor rendszerint lassított felvételeken futkosnak a szereplõk), s többnyire megmaradunk a filozofikus marháskodás nyomvonalán.
Forgalmazza az InterCom
***
