A hatvanas évek második felében már nyeregben volt (első jegyzett rendezése az Ez a ház bontásra vár 1966-ból, forgatókönyvíró: Francis Ford Coppola), láthatta tehát utolsókat rúgni a kimúlni készülő stúdiórendszert, de forradalmár sem volt, aki siettette volna az establishment bukását, sem megélhetési állázadó, aki később azzal hozakodott volna elő, hogy ő bizony belülről bomlasztotta a rendszert. Mindenesetre sem a régi iskola leköszönő potentátjai (talán, mert már sietve csomagoltak), sem a helyüket elfoglaló Coppola- Lucas-Scorsese-Spielberg-érdekeltségek (talán, mert más körökben buliztak) nem tekintették a sajátjuknak. A későbbi fotókról is, amelyeken Pollack ilyen-olyan díjátadók és hollywoodi táncos mulatságok alkalmával együtt pózol az új-hollywoodi fiúkkal, könnyűszerrel megállapítható, melyikük a kakukktojás. Nem mintha ez a se ide, se oda nem tartozás valamiféle dacos különállást jelentett volna a részéről. Dehogyis jelentett: ment ő a maga útján, és ez az út azért helyenként összefutott a hollywoodi haladó ággal, bár jellemző momentum, és sokat elmond az ízlésbeli különbségekről, hogy míg Pollack a szórakoztatóan konzervatív Jakuzák forgatókönyvét vette meg Paul Schradertől, addig Scorsese rá egy évre már A taxisofőrt forgatta ugyancsak Schraderrel. Az összehasonlítás talán csak annyiban sántít, hogy Pollack ebben az időben, a hetvenes évek közepe táján már egy jó fázissal előbbre tart, mint kollégája Little Italyból: ekkorra már jó nevű filmrendező, és a hírnév - melyet nagyrészt az Ilyenek voltunk édes-bús nosztalgiája hozott meg számára - kötelez. Pollack pedig elég korán elnyerte a nézők bizalmát, és ezt a szövetséget nem mondta fel haláláig. Kortársai közül ő készítette a legromantikusabb paranoiathrillert (A keselyű három napja), a legkommerszebb Woody Allen-vígjátékot (Aranyoskám) és a filmtörténet legmaradandóbb hajmosását (Távol Afrikától). Aki nála kereste a szórakozást, nem kellett olcsó megoldásoktól tartania, viszont el lehetett készülve arra, hogy nem minden úgy ér véget, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Pollack elég romantikus alkat volt ahhoz, hogy az űzött CIA-alkalmazott (Robert Redford) menekülés közben megpihenhessen a túszul ejtett neurotikus szépség (Faye Dunaway) karjaiban, de elég realista, hogy ne jutalmazza tartós együttléttel a dramaturgiai osztály által összeterelt párokat (néha persze jutalmazta, nem is lett jó vége a dolognak). És szerepet osztani, hiszen maga is színésznek készült, nagyon tudott: a legnagyobb kedvezményezettek (Redford, Streisand, Dustin Hoffman, Jane Fonda) jól ismertek, de a segéderők sem voltak akármilyenek. Max Von Sydow könyvelősen precíz bérgyilkosa a Keselyűben vagy éppen Bill Murray megadó fapofája az Aranyoskámban - a sztárok biztonságban tudhatták magukat nála, a személyzet rendre bekészítette a magas labdákat. Természetesen Pollack sem volt tévedhetetlen; fénykorában is előfordult, hogy rendesen mellényúlt, de ha hibázott is, mint amikor Al Pacinót szerepeltette Redford szerepkörében (Bobby Deerfield), a tévedései is érdekesek, mi több, nézhetőek voltak. Igencsak jellemző módon, ha kollégái bókolni akartak neki, sosem a legnagyobbakhoz, hanem a legnagyobbak utáni sor valamely jó nevű prominenséhez, például William Wylerhez hasonlították. Arról, hogy a hasonlatok terén az eggyel jobban jegyzett Billy Wilder szóba se kerüljön, részben maga Pollack gondoskodott a Sabrina teljesen fölösleges remake-jével, a "lekertészmihályozástól" pedig a Casablanca igényeivel készült Havanna kudarca ütötte el, bár alighanem nem is igen tartott igényt az efféle címkékre. Ha nem így lett volna, nyilván nem éri be a háttérember szerepével, amit producerként egy sor míves alkotásban ellátott, és azokkal a mellékszerepekkel, amelyeket az utóbbi időkben - Woody Allennél, Kubricknál, vagy nemrégiben George Clooney mellett a Michael Claytonban - alakított. Az esetek többségében mindkét minőségében jól számított, és a számítás - nem is csinált belőle titkot soha - mindig is része volt a hivatásának. Filmesként a kassza (kasza) szerint élt, befolyásos hollywoodi játékos volt, aki tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Hollywood nem jótékonysági intézmény, hanem pénztermelő gépezet, melynek működését volt szerencséje alaposan kiismerni. De miként azt a forgatókönyvírónak sem utolsó William Goldman híres mondásában megállapította: Hollywoodban senki nem tud semmit - és a bonmot igazsága még a többnyire jól sakkozó Pollackot is utolérte. A kilencvenes évek szolid bukásokkal teltek: erre az időre esett két filmen át tartó együttműködése Harrison Forddal, melynek eredményét (Sabrina, Zuhanás) egyikük sem tette ki a kirakatba. Nem voltak bántó melléfogások ezek, Pollack híres mértéktartása ezt nem is engedte volna, de tény, hogy a producerként is mind tevékenyebb rendező ez alkalommal alaposan félreszámolta magát, mondjuk egy aprócska évtizeddel. Pollack elkövette azt a hibát, hogy nem akart fiatalabbnak látszani a koránál, csak épp azt felejtette ki a számításból, hogy az Ilyenek voltunk közönsége már rég felhagyott a mozizással, a fiatalabbak pedig csúnyán megbüntették az öregesnek ható romantikát. Az utóbbi időben Pollack producerként készítette el azokat a filmeket, amelyek rendezőként jól illettek volna hozzá (A csendes amerikai, Michael Clayton), rendezőként pedig A tolmács című filmmel búcsúzott, de ha csak A keselyű három napját és az Aranyoskámat köszönhetnénk neki, a neve már akkor is ott szerepelne azok mellett, akiknek Hollywood a (maradék) jó hírét köszönheti.
Ilyenek sem voltunk - Sydney Pollack (1934-2008)
Egyszerűbb onnan, hogy mi nem volt. Művész például nem volt, legalábbis sosem tetszelgett a maestro pózában, nem tekert nagyoperai mozdulattal selyemsálat a nyaka köré, és nem állította, hogy ő találta volna fel a spanyolviaszt. Nem volt lázadó és nagy visszatérő sem, ha valamivel, a maga diszkrét módján, a folyamatos jelenlétével tüntetett: itt vagyok, és teszem a dolgomat a legjobb tudásom szerint.
