- kyt -

Dilma Rousseff, az eddigi államfő nyerte meg Brazíliában az elnökválasztást a vasárnapi második fordulóban. Ezzel tizenkét év után további bizalmat kapott a szavazóktól a Munkáspárt (PT), amely az életszínvonal terén szélsőségesen megosztott ország szociális problémáinak a megoldását tekinti fő feladatának.

A Haaretz vezető publicistája csodának nevezi könyve egy pontján a cionizmust, melynek "az volt a célja, hogy egy népet áttelepítsen az egyik földrészről a másikra, hogy meghódítson egy országot, összegyűjtsön egy nemzetet, felépítsen egy államot, újjáélesszen egy nyelvet, és reményt adjon egy reményvesztett népnek. És a cionizmus ezt minden akadály ellenére sikeresen véghezvitte."

Ma is, már nem éppen fiatal emberként, öltönyben, kalapban, viszont mezítláb lép fel - legfeljebb ennyiben sejtet valamit a zenekarvezető és a szavak mágikus erejét mélyen átérző költő, Denis Péan a zenekar egykori excentrizmusából.

Egy tüzelő fekete-fehér meg egy kicsi, játékos vörös macska a két lény, amely egyértelmű életjelet mutat hősünk, az ifjú, de máris az elcseszett élet és általános lúzerség kilátásával jobb sorsra érdemesként hadakozó Henrik környezetében. Elsörözget vagy éppen szippant, szív totál függő, immár börtönviselt bátyja társaságában.

Nem az első, és egészen biztos, hogy nem is az utolsó dokumentumfilm ez a 2011-es egyiptomi forradalomról, amikor egy szerény méretű tiltakozó megmozdulás egyre erőteljesebb utórezgései 17 nap alatt lemondásra kényszerítették a diktatúra első emberét. Fredrik Stanton, a rendező nem filmes, hanem politikatudós: kissé iskolásan, viszont jól áttekinthetően tárja fel interjúrészletekkel a forradalom okait, amelyek közül - mint tudjuk - a leginkább figyelemre méltó a közösségi média központi szerepe a tüntetések szervezésében. Hatalmas gyűjtőmunkával járhatott a film elkészítése: hírügynökségi tudósítások és magánfelvételek tömegéből kétségkívül a legdrámaibb, leginkább életközeli részletek futnak előttünk sűrű intenzitással - nem beszélve a bőséges interjúrészletekről, amelyek jelen idejű lelkesültsége is segít kialakítani a "mintha ott lettünk volna" érzését.

Magyarországon tulajdonképpen nem nagyon van igazi nem náci protestzene - habár a jó zene önmagában is protest az uniformizáltsággal, a színtelenséggel szemben. Szóval, nem nagyon írnak szórakoztató, mégis kemény és aktuális protestszövegeket. Persze a Sickratman-szövegek sem egészen ilyenek, legalábbis a hagyományos értelemben nem.

"Az NDK összeomlása után - voltaképpen mindmáig tart ez - a keletnémet létezést alacsonyabb rendűnek, másodrangúnak, másodosztályúnak tekintette a közmegegyezés..." - idézi a fülszöveg a szerzőt, aki ezt nem fogadja el, s ha nem is versengést, de "önmagunk komolyan vételét" várja, értelemszerűen önmagától is.