Sickratman: A nagy Én

  • - kyt -
  • 2013. március 2.

Zene

Magyarországon tulajdonképpen nem nagyon van igazi nem náci protestzene - habár a jó zene önmagában is protest az uniformizáltsággal, a színtelenséggel szemben. Szóval, nem nagyon írnak szórakoztató, mégis kemény és aktuális protestszövegeket. Persze a Sickratman-szövegek sem egészen ilyenek, legalábbis a hagyományos értelemben nem.

Amit ír, az esetenként totális szembefordulás mindenféle közbeszéddel és bevett kulturális mércével, máskor a bosszantásig pörgetett irónia, és olyan is van, hogy csupán öröm, játék, szórakozás a jól megtalált rímekkel, szavakkal.


Hat év telt el a Buzi-e vagy? című lemez óta, ennyi időbe azért belefér egy újabb lemeznyi abszurd vagy inkább dadaizmus, korlátok nélküli, fegyelmezetlen szabadság, szemhunyorítós rosszalkodás. A szövegnehéz számokkal csak az a baj, hogy miközben erősen figyelünk a többnyire sebesen továbbfutó mondatokra, vagyis lényegében arra, ami a lemezen a leginkább Sickratman (vagyis Paizs Miklós), a zene egyszerűen kimosódik alóluk, halvány emléket hagyva csak. Pedig nagyrészt jó kis popszámok ezek (Bicskei Titusz, Szántó Gábor, Szabó Viktor szerzeményei), dallamosak, slágeresek, amilyeneket szívesen énekel az ember, de persze magát is kénytelen kiröhögni, ha azt dünnyögi, hogy "úgy lennék a te édes kis bikád". Beleférnének bármilyen jobb könnyűzenei válogatásba, ha nem volna a szövegek egy része az öniróniáig eltúlzottan kúrásközpontú, mint például a Lyuk-lyuk, más részük meg zavarba ejtően személyes, megrázó, mint a Mélypont vagy a Tibi.

Egyszóval a lemez hagyományos, folyamatos hallgatást igényel, és akkor nem maradnak ki a zenei ínyencségek sem (Paizs Miklós a legkülönbözőbb fafúvósokkal finomítja a hangzást), amilyen a Tirpák himnusz vagy a Szerelem (az ismert magyar népdal). Szórakozásképpen pedig ott van még a Don Giovanniból Leporello szellemesen magyarított áriája csembalókísérettel, továbbá egy változat a The Lion Sleeps Tonight című, a hatvanas években népszerűvé vált darabra Dórémi címmel.

Interjúnk Sickratman-el itt.

Magánkiadás, 2012


Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.