Szürkületi vakság

Eugen Ruge: A fogyatkozó fény idején

  • - kyt -
  • 2013. március 1.

Könyv

"Az NDK összeomlása után - voltaképpen mindmáig tart ez - a keletnémet létezést alacsonyabb rendűnek, másodrangúnak, másodosztályúnak tekintette a közmegegyezés..." - idézi a fülszöveg a szerzőt, aki ezt nem fogadja el, s ha nem is versengést, de "önmagunk komolyan vételét" várja, értelemszerűen önmagától is.

Csak hát mit és miként is kellene komolyan venni a keletnémet káder(jó)lét hétköznapjaiból, miféle forrásból is táplálkozott ama bizonyos fény, melynek fogyatkozása 1989 utolsó hónapjaiban jó néhány millió embernek örömére szolgált? A Gulagot járt apa makacs, doktriner elkötelezettségéből, amelynek hazugságvértezetét csak maga a fordulat ténye törte át? A meggárgyult mostohanagyapának a nagy semmit cizelláló mozgalmimúlt-építéséből? Netán a káderburzsoá miliőbe kellemesen beleotthonosodó - de legalább szeretnivaló - női felmenők dicséretesen ösztönös polgári allűrjeiből? (Apró kulináris megbicsaklást kell itt felrónunk a szerzőnek vagy netán az amúgy most is kitűnő fordítónak, Győri Lászlónak - 275. o.: a vöröskáposztához adagolt blansírozott fejes káposztához hiába is adunk titkon kanálnyi mustárt, kelkáposzta akkor sem lesz belőle.)

A főhős - és az erős életrajzi kapcsolódásokat nyíltan vállaló szerző - voltaképpen fél emberéletnyi világának puszta létezését, vagyis az örömöket és bánatokat bármilyen körülmények között kínáló hétköznapok folyását képes csak szembehelyezni azzal a bizonyos másodrendűségváddal, mely utóbbi, meglehet, nem lenézésből, hanem az elnyomottakkal, kiszolgáltatottakkal, besúgottakkal való együttérzésből táplálkozik.

Tény viszont, hogy amit szembehelyez vele, az éppen sajátos valóságosságában meggyőző és hiteles, emiatt pedig máris szerethető. Mert Ruge képes úgy behúzni az olvasót e kevéssé vonzó miliőbe, hogy a távolság megszűnése elmossa a viszolygás ideológiai?, erkölcsi? kényszerét is. Senki sem velejéig gazember - végül is kevéssé eredeti, de a kopogósan hűvös, sokszor mégis bársonyos szöveg ereje által meggyőző a sugallat. Senki? Az sem, aki tevőleges fenntartója egy másokat meggyötrő rendszernek?

A feltördelt időrendiség szintjei közül az a nap (1989. október 1.) hordozza a legtöbb feszültséget, amelyen a család tagjai (ki-ki a maga szemszögéből és magánberzenkedéseivel) a nagyapa születésnapjára készülnek. Kinek-kinek töredékekből áll össze csupa nyomorúságból kiinduló múltja, amelyhez képest úgy többé-kevésbé mindenki beérkezett egyfajta csalóka fénybe. Eközben pedig alig hangzik el utalás a külső történésekre, miközben az olvasó persze tudja, hogy immár Csehszlovákia felől is tömegesen áramlanak a keletnémetek nyugatra, hogy a DDR-nek annyi, és napok kérdése, hogy Honeckertől rövid időre Egon Krenz veszi át a stafétabotot rettenetes kádervigyorával. A családi ünnep katasztrofális szétzilálódásában tükröződik csak vissza a fény végleges megfogyatkozása.

A köztes fejezetek a főhős sorsát mesélik el, és itt tényleg érezni lehet azt a nyomasztó, ragacsos és reménytelen szürkeséget, amelyből utóbb neki magának is elege lesz.

Van aztán egy harmadik szint is: a beteg főhős a távoli Mexikóban téblábol kellemes és nyomasztó élmények között. A mozgalmár ősök emigrációs lábnyomai immár sehol, ő maga meg mintha mindenből a legszívesebben kihullana: családja történetéből, a múltból, magából az életből is. Mindenesetre jobban tette, hogy inkább írásba foglalta mindezt.

Fordította: Győri László. Európa Könyvkiadó, 2012, 460 oldal, 3400 Ft

Neked ajánljuk