Nem egészen világos, hogy ez csak a projekt neve vagy az előadott kompozícióé is, illetve hogy ezzel a névvel más kompozíciókat is előad-e a Kronos Quartetből és két finn kortárs zenész alkotóból, a sampleres-ütős Samuli Kosminenből és a saját fejlesztésű gombos harmonikáját nyűvő Kimmo Pohjonenből álló csapat.
Az amerikai Kronos Quartetről rengeteg dicsérő szó elhangzott már - persze világhírű, emellett kísérletező és multidimenzionális (talán a kortárs videoművészet meredélyeit szerényen elkerülő fényeffektek miatt?), repertoárját bátran alakítja, hangzásvilága színes és összetett. Az együttes fölényes technikai adottságait azonban az előadott Pohjonen-mű csak elvétve tette próbára, hosszú szünetekkel elválasztott tűéles pizzicatókkal, kíméletlen és vad vonónyűvésekkel, húrnyiszorogtatásokkal, amelyeknek aztán nem volt alkalmuk emelkedettebb rendbe sorolódni, mert idő előtt visszatért a zenei alapvonal, egy andalítóan, sőt közvetlenkedve dúdolászó, alig fejlődő, alig sűrűsödő, egydimenziós dallam. Na jó, ez így talán túlzás, az elektronika segítségével feldúsított hangzásvilág, az összjáték, a crescendók feszültsége, a vad váltások olykor kifejezetten élvezhetővé tették a produkciót, és a "kísérleti" - valójában persze kevéssé újszerű, inkább csak a hagyományos vonósnégyes-képhez viszonyítva váratlan - gesztusok, mint a hangszedőkbe súgott-kiáltott lihegések és mormogások is örvendetesen zavarták össze a nagyon fenséges, szörnyen kozmikus nyugalmat. A darab talányosságát a két finn előadó különleges öltözéke, különösen pedig a harmonikás néha kimódoltnak tűnő mozgása, intenzív gesztusai fokozták. Köpenyszerű, súlyos, bokáig érő alsó részben végződő öltözékükkel mintha valami dekadens ázsiai uralkodó udvarából érkeztek volna enigmatikus üzenettel, amelyet túlságosan is közérthető, a vártnál kevésbé megrendítő módon szerettek volna a tudomásunkra hozni.
Müpa, október 25.
