Koncert

Az esendőség ereje

The Pogues

  • - kyt -
  • 2012. augusztus 23.

Zene

Tulajdonképpen lehetetlen feladat: aki nem volt ott, annak úgysem adható át tökéletesen hihetetlen ellentmondásosságában, egyszerre szívszorító, röhejesen idétlen és nagyszerű sokszínűségében az élmény. Aki meg ott volt, annak mindez csak hanyag fecsegés, szavak hajigálása ahhoz képest, amit a valóságban élt át esendőség és emelkedettség különös keverékeként. A The Pogues és Shane MacGowan kapcsolatáról tudható, hogy a nyolcvanas évek elején alakult zenekar felfutását követően, 1991-ben, az utóbbi féktelen alkoholizálása miatt szakadt meg valahol félúton, hogy egyéb addikcióiról ne is ejtsünk szót. Újabb évtized múltán aztán megint összeálltak - a köztes időszakban a zenekar egy ideig más frontemberekkel próbálkozott, MacGowan pedig egy másik, gyakran változó összetételű zenekar élén igyekezett őrizni a rock and roll-színpadhoz igazított ír zene lángját. Azóta elsősorban korábbi nagy sikereik éltetik igazán a hírnevüket, valamint ritkás fellépéseik, amelyek egyikének most az OTP Bank Világzenei Party Nagyszínpad biztosított teret. MacGowannak az egykori punkénekesnek meglehet, lett volna egy-két keresetlen szava ehhez az elnevezéshez, ha tudta volna, hol áll, de minden jel szerint semmiféle érdeklődést nem tanúsított a körülmények részletei iránt, de talán az állapota sem tette igazán alkalmassá ilyen irányú vizsgálódásokra.

 


Fotó: Németh Dániel

 

Az a helyzet, hogy a zenekar színpadra vonulásában volt valami kevés jót sejtető komorság - bár erről részben a szénfekete öltönyök is tehettek, főleg viszont kétségkívül az elszállt, punkos önleépítéssel töltött évtizedek, amelyek talán a harmonikáson és a mandolinos-bendzsóson hagytak a legkevesebb nyomot. A sor végén maga MacGowan, betegesen püffedt arccal, zavaros, ámde szinte angyalian a semmibe meredő tekintettel. Miközben belekapaszkodott a mikrofonállványba, rekedtes üdvözlő szavakat morzsoltak az ajkai, és a közönség kénytelen volt olykor a sikerült bohóctréfának kijáró, igaz, távolról sem lenéző nevetgéléssel üdvözölni a jelenet ismétlődéseit egy-egy dal között, amikor a kivetítő jól mutatta, hogy emberünk egyszerűen készen van.

Csakhogy aztán mindig megszólalt a zene, erőteljesen, összeszedetten, keményen és pontosan. És ugyanígy lépett be MacGowan is, rekedt, ámde határozott hangon, amit az egyre duzzadó hallgatóság kaotikusan tomboló jókedvvel üdvözölt. A tartásából, tekintetéből áradó bizonytalanság az orgánumában nem érződött, vidám, támogató lelkesedés övezte a fémfurulyával, mandolinnal, tangóharmonikával és bendzsóval kísért klasszikus dalokat, a Sunny Side of the Streetet, a Streams of Whiskeyt, a Dirty Old Town refrénjénél pedig már azok is bekapcsolódtak a kórusba, akik most hallották először a számot.

Shane MacGowanból egy idő után brutális nyelvöltögetések formájában előtört az egykori punk, és amikor a legvégén Spider Spacy a homlokához vert alumíniumtálca-szerűséggel ritmizált, neki is megtetszett az ötlet, hogy aztán kedves támaszát, a mikrofonállványt is a földre kényszerítse, és látszott az arcán, hogy szívesen kárt tenne magában a mikrofonban is, de aztán a sikerben, ünneplésben fürdőzve lemondott sötét tervéről. Mindegy is, igazán jókedvű és nem túlzás: ünnepi, emelkedett volt az este.

Augusztus 11.


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.