Koncert

Lo'Jo

  • - kyt -
  • 2014. április 27.

Zene

Ma is, már nem éppen fiatal emberként, öltönyben, kalapban, viszont mezítláb lép fel - legfeljebb ennyiben sejtet valamit a zenekarvezető és a szavak mágikus erejét mélyen átérző költő, Denis Péan a zenekar egykori excentrizmusából.

Az 1982-es megalakuláskor az akkortájt születő új, alternatív cirkuszművészet, e Franciaországban igencsak népszerű színpadi műfaj keretein belül kereste a helyét a nevében is egyfajta szubjektív mágiát hordozó Lo'Jo.

Csak valahogy túl jók, fülbe mászók, szívbe hatolók lettek a dalaik, túlságosan izgalmasak a hangszerelések, úgyhogy szándéktalanul is világzenészekké váltak afrikai hangszereikkel, az algériai származású Nadia és Yamina Nid El Mourid sivatagi végtelenséget idéző énekével. Tökéletes koherencia, a szándékoltság minden nehézkessége és esetlensége nélkül.

Édesbús, táncoltató korábbi dalaikra most hiába várt a lelkes közönség, ráadásul a koncert egy kissé artisztikusnak indult. De aztán kiderült, hogy a műsor alapjául szolgáló utolsó - 2012-es - lemezük, a Cinema El Mundo változatlan alkotó energiák lenyomata. Kemény, energikus, a korábbiaknál talán nyersebb ritmusok, a megszokottnál több elektronika, vagyis a hangzásvilág némileg átalakult. Ezzel együtt éppen a hangzás homogenitása, egyedisége adja meg a Lo'Jo zenéjének azt a sajátos ízét, ami miatt félreismerhetetlenek a dalok, függetlenül a jelentős hangszerelésbeli különbségektől (egyszer rekedtes férfihang, bőgő és billentyű, máskor szélfútta, szabad női hangok hegedű, kora és ütőhangszerek kíséretével). Péan varázslós gesztusai visszafogottabbak, mint korábban, a másik valamikori alapító, a hegedűs Richard Bourreau játéka pedig mintha a 20. századi egyiptomi zene fegyelmezetten feszült stílusa irányába mozdult volna el.

De mindez csak mellékes részlet. Igazán remek koncertet ünnepelhettünk, és a ráadásban végre felbukkant egy régi dal is, az A coöté du paradis.

Müpa, március 23.

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.