Koncert

Lo'Jo

  • - kyt -
  • 2014. április 27.

Zene

Ma is, már nem éppen fiatal emberként, öltönyben, kalapban, viszont mezítláb lép fel - legfeljebb ennyiben sejtet valamit a zenekarvezető és a szavak mágikus erejét mélyen átérző költő, Denis Péan a zenekar egykori excentrizmusából.

Az 1982-es megalakuláskor az akkortájt születő új, alternatív cirkuszművészet, e Franciaországban igencsak népszerű színpadi műfaj keretein belül kereste a helyét a nevében is egyfajta szubjektív mágiát hordozó Lo'Jo.

Csak valahogy túl jók, fülbe mászók, szívbe hatolók lettek a dalaik, túlságosan izgalmasak a hangszerelések, úgyhogy szándéktalanul is világzenészekké váltak afrikai hangszereikkel, az algériai származású Nadia és Yamina Nid El Mourid sivatagi végtelenséget idéző énekével. Tökéletes koherencia, a szándékoltság minden nehézkessége és esetlensége nélkül.

Édesbús, táncoltató korábbi dalaikra most hiába várt a lelkes közönség, ráadásul a koncert egy kissé artisztikusnak indult. De aztán kiderült, hogy a műsor alapjául szolgáló utolsó - 2012-es - lemezük, a Cinema El Mundo változatlan alkotó energiák lenyomata. Kemény, energikus, a korábbiaknál talán nyersebb ritmusok, a megszokottnál több elektronika, vagyis a hangzásvilág némileg átalakult. Ezzel együtt éppen a hangzás homogenitása, egyedisége adja meg a Lo'Jo zenéjének azt a sajátos ízét, ami miatt félreismerhetetlenek a dalok, függetlenül a jelentős hangszerelésbeli különbségektől (egyszer rekedtes férfihang, bőgő és billentyű, máskor szélfútta, szabad női hangok hegedű, kora és ütőhangszerek kíséretével). Péan varázslós gesztusai visszafogottabbak, mint korábban, a másik valamikori alapító, a hegedűs Richard Bourreau játéka pedig mintha a 20. századi egyiptomi zene fegyelmezetten feszült stílusa irányába mozdult volna el.

De mindez csak mellékes részlet. Igazán remek koncertet ünnepelhettünk, és a ráadásban végre felbukkant egy régi dal is, az A coöté du paradis.

Müpa, március 23.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.