Az 1982-es megalakuláskor az akkortájt születő új, alternatív cirkuszművészet, e Franciaországban igencsak népszerű színpadi műfaj keretein belül kereste a helyét a nevében is egyfajta szubjektív mágiát hordozó Lo'Jo.
Csak valahogy túl jók, fülbe mászók, szívbe hatolók lettek a dalaik, túlságosan izgalmasak a hangszerelések, úgyhogy szándéktalanul is világzenészekké váltak afrikai hangszereikkel, az algériai származású Nadia és Yamina Nid El Mourid sivatagi végtelenséget idéző énekével. Tökéletes koherencia, a szándékoltság minden nehézkessége és esetlensége nélkül.
Édesbús, táncoltató korábbi dalaikra most hiába várt a lelkes közönség, ráadásul a koncert egy kissé artisztikusnak indult. De aztán kiderült, hogy a műsor alapjául szolgáló utolsó - 2012-es - lemezük, a Cinema El Mundo változatlan alkotó energiák lenyomata. Kemény, energikus, a korábbiaknál talán nyersebb ritmusok, a megszokottnál több elektronika, vagyis a hangzásvilág némileg átalakult. Ezzel együtt éppen a hangzás homogenitása, egyedisége adja meg a Lo'Jo zenéjének azt a sajátos ízét, ami miatt félreismerhetetlenek a dalok, függetlenül a jelentős hangszerelésbeli különbségektől (egyszer rekedtes férfihang, bőgő és billentyű, máskor szélfútta, szabad női hangok hegedű, kora és ütőhangszerek kíséretével). Péan varázslós gesztusai visszafogottabbak, mint korábban, a másik valamikori alapító, a hegedűs Richard Bourreau játéka pedig mintha a 20. századi egyiptomi zene fegyelmezetten feszült stílusa irányába mozdult volna el.
De mindez csak mellékes részlet. Igazán remek koncertet ünnepelhettünk, és a ráadásban végre felbukkant egy régi dal is, az A coöté du paradis.
Müpa, március 23.
