Koncert

Lo'Jo

  • - kyt -
  • 2014. április 27.

Zene

Ma is, már nem éppen fiatal emberként, öltönyben, kalapban, viszont mezítláb lép fel - legfeljebb ennyiben sejtet valamit a zenekarvezető és a szavak mágikus erejét mélyen átérző költő, Denis Péan a zenekar egykori excentrizmusából.

Az 1982-es megalakuláskor az akkortájt születő új, alternatív cirkuszművészet, e Franciaországban igencsak népszerű színpadi műfaj keretein belül kereste a helyét a nevében is egyfajta szubjektív mágiát hordozó Lo'Jo.

Csak valahogy túl jók, fülbe mászók, szívbe hatolók lettek a dalaik, túlságosan izgalmasak a hangszerelések, úgyhogy szándéktalanul is világzenészekké váltak afrikai hangszereikkel, az algériai származású Nadia és Yamina Nid El Mourid sivatagi végtelenséget idéző énekével. Tökéletes koherencia, a szándékoltság minden nehézkessége és esetlensége nélkül.

Édesbús, táncoltató korábbi dalaikra most hiába várt a lelkes közönség, ráadásul a koncert egy kissé artisztikusnak indult. De aztán kiderült, hogy a műsor alapjául szolgáló utolsó - 2012-es - lemezük, a Cinema El Mundo változatlan alkotó energiák lenyomata. Kemény, energikus, a korábbiaknál talán nyersebb ritmusok, a megszokottnál több elektronika, vagyis a hangzásvilág némileg átalakult. Ezzel együtt éppen a hangzás homogenitása, egyedisége adja meg a Lo'Jo zenéjének azt a sajátos ízét, ami miatt félreismerhetetlenek a dalok, függetlenül a jelentős hangszerelésbeli különbségektől (egyszer rekedtes férfihang, bőgő és billentyű, máskor szélfútta, szabad női hangok hegedű, kora és ütőhangszerek kíséretével). Péan varázslós gesztusai visszafogottabbak, mint korábban, a másik valamikori alapító, a hegedűs Richard Bourreau játéka pedig mintha a 20. századi egyiptomi zene fegyelmezetten feszült stílusa irányába mozdult volna el.

De mindez csak mellékes részlet. Igazán remek koncertet ünnepelhettünk, és a ráadásban végre felbukkant egy régi dal is, az A coöté du paradis.

Müpa, március 23.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.