Valóban elképesztő vállalkozás, hatalmas siker, csak hát abban a meghódított országban emberek éltek, akiknek százezreit kellett végérvényesen kiforgatni a tulajdonukból, az évszázados életformájukból, és végleges száműzetésbe kergetni a grandiózus terv sikere érdekében. Az okozott tragédia pedig örökös melegágya a nem szűnő rettegésnek a fennmaradásért, amelyen nem könnyít sem katonai erő, sem gazdasági siker, sem önbizalom, sem pedig rossz lelkiismeret.
Pedig milyen reményteljesen kezdődött minden az előző századfordulón! A Palesztinába érkező telepesek még illő áron megvásárolták a földeket. A tetterős ifjú telepesek vállvetve és áldozatosan dolgoztak, amikor pedig este lett, dallal és tánccal ünnepelték önmagukat, kirobbanó erejüket, megtalált önbizalmukat. Emellett szántak időt az alapos önképzésre is. Az ő utódaik a mai féllegális telepesek. Csakhogy amazok még többnyire jó viszonyban álltak a környező arab falvak lakóival, a gyűlölet, a (kölcsönös) erőszak később is csak ritka kivétel, nem pedig a hétköznapok része volt.
Bőséggel és részletesen ír Ari Shavit - az első letelepülők egyikének a dédunokája - erről az időszakról. Beszélgetőtársaitól idéz, akik a kibucok és az egy fokkal kevésbé kommunisztikus mosávok elszántan bizakodó légkörében nőttek föl, hiszen saját emlékeinek meghatározó eleme már a félelem volt, az egymást követő háborúk emlékéből fakadó félelem. A még idejében, a holokauszt elől menekülő, aztán a későbbi években, a szörnyű pusztítás túlélőiként érkező zsidók számára ugyanis már nem lehetett békés módon helyet teremteni ezen a keskeny, szélsőségesen túlnépesedő földdarabon, és az egymást követő háborúk az izraeli hadisikerek ellenére csak az ellenségeskedés folytatását ígérték.
Ari Shavit könyve egyszerre, egymás összefüggésében igyekszik bemutatni ezt a helyzetet a szép kezdetektől a kíméletlenül erőszakos terjeszkedésen és a fejlett, európaias ország megteremtésén keresztül a jövő örökös bizonytalanságáig. Aligha meglepő, hogy ebből az ellentmondásos múltból ő sem tud kitörni. Így aztán, amikor a kibucnyikból lett, katonaként, tudósként vagy éppen rabbiként híressé vált "hősei" veszik át a szót, mindnyájuk történetéből a konok kitartás, az építő szándék dicsfénye fénylik föl, miközben tetteik sokszor akaratlanul is annak az egzisztenciális félelemnek az okait merevítik meg, amelyek előzetes védekezésre, elkülönülésre, önmaga elszigetelésére kényszerítik a zsidó államot. És aligha történhetett volna ez másként, hiába áltatja magát a szerző azzal, hogy ha a cionizmus "húsz évvel korábban érkezik, (...) a modern idők legigazságosabb nemzeti mozgalma lehetett volna". Legfeljebb a holokauszttól menekülnek meg többen, megjelenésükkel ugyanazokat a konfliktusokat idézve elő.
Miközben érezhető írói vagy talán inkább krónikási törekvése a másik oldal szempontjainak átélt figyelembevételére, Shavit publicistaként és izraeliként mégiscsak választásra kényszerül, és a jelenről, jövőről szólva az ország biztonsága, fennmaradása szempontjából elemez. Ezzel szerencsére kikerüli a palesztinokkal mielőbbi békekötést sugalmazó, újabban megfogyatkozott "písznyikek" valóságtól elrugaszkodott idealizmusát, annak viszont szintén nem adja jelét, hogy a jelenleg legjobbnak tűnő megoldás, a szüntelen, türelmes, aprólékos tárgyalások mellett foglalna állást.
Az újságíró-író a teljesebb Izrael-kép fölfestése érdekében belpolitikai problémákat is feszeget, így a hagyományos világi cionizmus és a növekvő arányú ortodox népesség, az ország vezető rétegét alkotó közép- és kelet-európai származású, illetve a "keleti", vagyis észak-afrikai, jemeni stb. bevándorlók közötti konfliktust. A feladatot inkább az állam, maga a széttöredezetté vált izraeli társadalom újjáépítésében látja a könyv zárólapjain, az olvasó meg a viccbéli rabbi módján rábólinthat: "Neked is igazad van, fiam!".
Fordította: Bokor Pál. Atlantic Press, 2013, 558 oldal, 5000 Ft
