Aztán egyszerre csak hatalmas örökség reménye dereng fel a láthatárukon, a lakásban pedig Christian Ssnderby Jepsen igazgatása alatt egy forgatócsoport, amelynek a jelenléte az első kockáktól kezdve olyannyira láthatatlan, hogy borongós, kevés szavú északias játékfilmre gyanakszunk. Pedig dokumentumfilm ez, mégpedig abból a (legjobb) fajtából, ahol az alkotók a háttérbe húzódva is képesek egyre mélyebbre hatolni a szereplők személyiségébe, belső történetükbe, fájdalmaikba.
A fájdalmak forrása pedig maga az egész család, úgy, ahogy van, talán már a törekvő, sikeres, gazdag örökséget hagyó nagyapa is, az alkoholistává lett egykor világszép anya, a tétova és jellegtelen, thaiföldi pótcsaláddal vigasztalódó apa. És akkor ott vannak még az örököstársak, akik komoly sikerrel dolgoznak hőseink kisemmizésén. A fiúk pedig - talán az épp csak felbukkanó egyetemista öcs kivételével - hol légvárépítkezésbe merülnek, hol magukba, a vágyaik ellen fordulnak, mert hiszen "minek a nagy ház, ha nincs, akit vendégségbe hívj?". Innen már csak az önsajnálat és anyasiratás felé van tovább - meg egy kis mackós futásra a Nap felé, szerény remények happyendjeképpen. Ennyi azért belefér, engesztelésül másfél órányi reményvesztettség és hallgatag bánat után.
