- legát -

Lassan 30 éve halott a legendás gitáros, de híveinek köszönhetően emléke továbbra is elevenen él - annak ellenére, hogy épkézláb hangfelvétel alig maradt utána. Azonban az elmúlt húsz évben a sufnik mélyéről elő-előkerült néhány agyonhallgatott, sokszor katasztrofális minőségű szalag, így a Radics-diszkográfiában - aminek első darabja is vagy tíz évvel a gitáros halála után jelent meg - újabb és újabb albumok bukkannak fel, ami annak ellenére is örömteli dolog, hogy ezek a lemezek többnyire - a felvételek minősége miatt - valóban csak az emlékezők számára nyújtanak felejthetetlen élményt.

A címszereplő szinte az első pillanattól, vagyis az 1960-as évek közepétől kezdve úgy építette karrierjét, hogy a média ne maradjon le semmiről. Több mint negyven év elteltével bátran kijelenthetjük: a - tudatosnak tűnő - manipuláció sikerült. David Bowie munkásságának "eredeti" megközelítése lehetetlenné vált, ordító közhelyek kísérnek minden sort, amit vele kapcsolatban leírnak. Mindez vélhetően abból az alapvető félreértésből adódik, hogy a - többnyire rajongónak is tekinthető - szerzők "csont nélkül" elfogadják: az eredetileg David Jonesként anyakönyvezett figura nemcsak hogy sztárnak született, de evvel az adottságával az első pillanattól kezdve tisztában volt.

"Tudom, a Nap az másutt szebben ragyog, / Sok itt a füst, a korom és a köd, / De itthon mégis Angyalföldön vagyok, / A Váci út és Lehel út között." Az örökzöldnek ma már nyomát is alig látni, a csörömpölő villamosok és a büdös gyárkémények városrésze az elmúlt húsz évben egyszerűen jellegtelenné vált. Nem mintha ezt az itt élők, pláne az ingatlanügynökök annyira bánnák, de ha végighajtunk a sztrádává változtatott Váci úton, vagy ha csámborogni kezdünk azokban az egykor veszélyesnek mondott utcákban, ahol a szanálásra érett házakra az új építésűek vetnek árnyékot, hamar beláthatjuk: ha valami elveszett az "örök Angyalföldből", az éppen a stílus. Az egykori ipari övezet jelenleg a megsemmisülés, az elhanyagoltság és az újjáépítés között őrlődik, ködös nosztalgia keveredik átgondolatlansággal, rossz ízléssel, rövidlátó gondolkodással.

A múlt héten arról olvashattunk, hogy tizenhat budai autóbuszvonalat "trolisítana" egy meg nem nevezett befektető társaság. Nem ez az első ilyen ábránd, hiszen amióta kiépült - a pesti oldalon - a fővárosi trolihálózat, sokáig napirenden volt a környezetbarát jármű meghonosítása a Duna másik oldalán is. Csakhogy a közben eltelt több mint hatvan évben a budai troli csupán a tervezőasztalon létezett. Nem így a második világháború előtt.

A Roxy Music hetvenes évekbeli lemezeinek kulcsfigurája a borítón szereplő "jó nő" volt, a csomagolással való pepecselés olykor több időt vett igénybe, mint a dalok elkészítése. Ez akkoriban a kritikusok gúnyolódásának tárgya volt, mára azonban szinte az összes 1972-1979 közötti RM-borító klasszikussá vált. A címlaplányokat - köztük Amanda Leart és Jerry Hallt - Bryan Ferry "szállította", ő hagyta jóvá a megjelenő fotót is, vagyis általában miatta "úsztak el" a dolgok. Ellenben az énekes 1973-tól megjelenő szólólemezeinek borítói már korántsem ennyire emlékezetesek - szmokingban, pólóban, bajusszal, bajusz nélkül, színpadon, tóparton, kastély udvarán, taxi hátsó ülésén: Bryan Ferry eddigi tizenkét albumának borítóját egy kivételével Bryan Ferry díszíti.

Számos példát tudunk, hogy a településtől egykor távol eső vasútállomást idővel átölelte a fejlődés, és a vasúthoz nemcsak az utas, a város is kiért. Persze bőséggel akadnak kivételek. Ott is, ahol egyáltalán nem gondolnánk.

A tavaly elhunyt "antiszovjet" szerző talán az utolsó, aki idejétmúlt, ám roppant patetikus küldetést teljesített: "megírt" egy történelmi korszakot. Nem véletlenül mondták Akszjonov 1994-ben (nálunk 2002-ben) megjelent Moszkvai történetéről, hogy a "XX. század Háború és békéje": az 1200 oldalas, három az egyben családregény valóban tolsztoji aprólékossággal és elbeszélői módszerrel, ám a klaszszikustól harsányan elhatárolódva próbálta a sztálinizmus lényegét összefoglalni, a szerző briliáns elbeszélői képességének, jellemábrázolásának (és persze történelmi ismereteinek) köszönhetően "korszerűtlensége" ellenére is bravúrral.

A nagy októberi szocialista forradalom tiszteletére állt forgalomba 1960. november 5-én az első magyar csuklós busz. Hűtőrácsa fölött az Ikarus gyár emblémája díszelgett, ám mégsem a "legendás" buszgyártótól származik.

A bevásárlóközpont-turizmus autós elfoglaltság, a kivétel pedig csak erősíti a szabályt.

Mifelénk vagy harminc év késéssel, a kilencvenes évek közepén mutatkozott be és keltett botrányt a bécsi akcionizmus Hermann Nitsch hentesmunkái révén. Az irányzat másik kulcsfigurája, Otto Mühl ekkor börtönben ült, "művészi kiteljesedését" a bíróság fiatalkorúak szexuális zaklatásaként és gyermekek veszélyeztetéseként értelmezte.

A "dylanológusok" szerint bálványuk 1966-os motorbalesete után nemcsak biológiai, de szellemi (zenei?) értelemben is újjászületett. Marc Almonddal mindez "kifordítva" történt: 2004 őszén, 47 évesen taknyolt életveszélyesen, nem is ő vezette a motort.

A számos nemzetközi sikerrel büszkélkedő 36 éves ukrán szerző éppúgy Jerofejev telihányt gimnasztyorkájából bújt elő, mint sztárrá avatott orosz kollégái: hősei isznak és isznak és isznak, miközben csuda dolgok történnek velük. A Depeche Mode közvetlenül a Szovjetunió széthullása után, 1993-ban játszódik. Az immár független Ukrajnában azonban nyomokban sem látni a szabadság örömtüzeit: a széthullott birodalom romjai között tengődő fiatalemberek őrült kalandjain keresztül avval a korszakkal szembesülhetünk, ami nekünk is megvolt, de közel sem ennyire reménytelen kulisszák között.