Tetteiről valószínűleg több százan tudtak - beleértve a szülőket is -, és ami a leghátborzongatóbb, nem találtak benne semmi kifogásolnivalót. Mondhatjuk persze, hogy "természetesen nem", ugyanis Mühl 1971-ben létrehozott kommunája főnökeként a totális testkultusz és szexuális szabadság híveit gyűjtötte egy zászló alá, és egy másféle rugóra járó társadalmi modellt kívánt létrehozni. A csoporthoz húszéves működése során százak és százak csatlakoztak, nem csoda, hogy egyre több gyermek is "előkerült" a kommuna burgenlandi farmján. Így hát Mühl célja a nyolcvanas években már nem is a szabad szerelem, hanem a "gyermektermelés", ezáltal egy "új típusú ember megalkotása" volt.
Juliane Grossheim filmjében ezek a gyerekek mesélik el húsz év múltán, hogyan élték meg az őrületet. Láthatjuk, hogy már egész kis koruktól kísérleti nyulakként kezelték őket, szüleikkel nem érintkezhettek, közös kölykökké váltak. És mivel Mühl mindent dokumentált, azt is láthatjuk, miféle játékok részesei voltak. Az egészben az a legdöbbenetesebb, hogy ezek a egészségesnek látszó, csinos huszonévesek azok után, hogy gyermekkorukat egy elmebeteg játszótéren kellett eltölteniük, mennyire higgadtan és tárgyilagosan tekintenek vissza.
