"Tudom, a Nap az másutt szebben ragyog, / Sok itt a füst, a korom és a köd, / De itthon mégis Angyalföldön vagyok, / A Váci út és Lehel út között." Az örökzöldnek ma már nyomát is alig látni, a csörömpölő villamosok és a büdös gyárkémények városrésze az elmúlt húsz évben egyszerűen jellegtelenné vált. Nem mintha ezt az itt élők, pláne az ingatlanügynökök annyira bánnák, de ha végighajtunk a sztrádává változtatott Váci úton, vagy ha csámborogni kezdünk azokban az egykor veszélyesnek mondott utcákban, ahol a szanálásra érett házakra az új építésűek vetnek árnyékot, hamar beláthatjuk: ha valami elveszett az "örök Angyalföldből", az éppen a stílus. Az egykori ipari övezet jelenleg a megsemmisülés, az elhanyagoltság és az újjáépítés között őrlődik, ködös nosztalgia keveredik átgondolatlansággal, rossz ízléssel, rövidlátó gondolkodással.
A szabályt erősítő kivétel Angyalföld vasútállomás lenne, amely a partvonalon (Újpest határán) terül el, s nehéz eldönteni, hogy csak véletlenül maradt-e úgy, vagy szándékoltan a nosztalgiát keresi. Pontosabban azt lenne nehéz eldönteni, hogy miután az illetékesek rájöttek, hogy az állomás "úgy maradt", csak azután döntöttek-e a nosztalgiázós felújítás mellett. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy amikor az ezredforduló tájékán tatarozták a felvételi épületet, mellőzték az összes stílusidegen kelléket (egyebek mellett azokat a randa kék-sárga szabványtáblákat), amivel sikerült olyan hangulatba hozni az egyébként tipikus XIX. század végi állomásépületet, hogy tulajdonképpen az számít stílustörésnek, ha Esztergom vagy a Nyugati felől befut egy-egy, nyolc év múltán is hipermodernnek tűnő piros Desiro szerelvény.
Csakhogy más vasúti járművet - ha csak nem tüsténkedik filmes stáb a helyszínen - nem figyelhet meg az itt ragadt utas. Angyalföldön jelenleg szinte kizárólag az esztergomi vonal szerelvényei jelentkeznek, és ha valamiféle forgalmi malőr kapcsán ide téved egy-egy kósza dízelmozdony vagy más egyéb, régi vágású monstrum, a rajongók azonnal telesírják a webes fórumokat. Így hát Angyalföld állomás egyszerre testesíti meg a régi és a mostani Angyalföldet: az egykor nagyszabású teherforgalomnak csak pusztuló emlékeit találjuk a szépen helyreállított állomás közelében, és bár a közeli bicikliutas, családi házas negyed inkább derűt ígér, néhány száz méterrel később megint csak egy lerobbant övezet kellős közepén találjuk magunkat.
Mégis ez tűnik hitelesebbnek. A mai műemlék állomás láttán békeidős személyforgalom szellemképe dereng fel előttünk, csakhogy az angyalföldi vasútállomás utasai kezdetben legfeljebb vágómarhák és sertések voltak. A történet 1889-ben kezdődött, amikor átadták a forgalomnak az ún. "Duna-balparti körvasutat", ami Kőbánya felsőt kötötte össze Angyalfölddel. Ekkor még nem állt az északi vasúti híd, a vonal azonban nem ért véget, hanem "megindult a belváros", egészen pontosan az egykori Budapest-Lipótváros vasútállomás felé, ami persze nem a Lipótvárosban, hanem a több mint ötven évvel később átadott Árpád híd tövében volt, így nem csoda, hogy elég hamar átkeresztelték Budapest-Vizafogó állomásra. (Az állomásépület jelenleg is áll, vasúti összeköttetés nélkül, az Esztergomi út panelerdejében.) Miként a körvasút többi részén, itt sem volt személyforgalom, a különféle ipari létesítmények vágányhálózata azonban majdnem a mai Szent István parkig ért. Egy korabeli térkép szerint olyan cégek vették igénybe az iparvasúti szolgáltatást, mint a Lord és Tsa. fatelep, a Pannónia Gőzmalom, az Első Magyar Gyapjúmosó Gyár, a Linzer Faszeszgyár, a Schlick, a Budapesti Szivattyúgyár, a Sangerhausen Gépgyár, a Fairbanks Mérleggyár vagy az egzotikus hangzású Vuk Dongatelep.
A "ipari forradalom" igazából mégis csak 1895-ben teljesedett ki, amikor átadták az északi (újpesti) vasúti hidat, ami Angyalföldet (és a Nyugati pályaudvart) "budával, sőt Doroggal (szén!) és Esztergommal (szentlélek!) is összekötötte. E kapcsolatnak köszönhetően jött létre az - elvileg - teljes budapesti körvasút, s vált lehetővé, hogy az addig "budán, a semmi közepén leszálló utasok Budapest belvárosáig jussanak el - vasúton.
Ez utóbbi ma is összejöhet, ám ahhoz nagy adag fantázia kell, hogy megpróbáljuk felidézni, micsoda élet lehetett itt egykor. És nemcsak száz, de akár huszonöt évvel ezelőtt. A egyik szolgálattevőtől nem csak azt tudjuk meg, hogy ma a legnagyobb gondot a hajléktalanok elhessegetése jelenti a példásan tisztán tartott váróteremből, de azt is, hogy a rendszerváltás előtt több százan álltak Angyalföld alkalmazásában, most viszont tíz alatti a létszám, és valószínűleg senki nem akad, aki az egyik melléképületen, zománctáblán olvasható feliratot meg tudná fejteni. "A rakodó feleknek vagy azok dolgozóinak szigorúan tilos a vasúti kocsik fékjeit felengedni, az alátét fákat eltávolítani és a kocsikat mozgatni! E műveletek csakis az állomási felügyeleti közeg engedélyével és jelenlétében hajthatók végre!"
De mintha másféle szórakozás akadt volna itt a közelmúltban. A resti kirakatába tett jégkrémplakát arról árulkodik, hogy a Bakterháznak nevezett kávézó (sic!) tavaly még üzemelt, a teraszra vetett koszos zöld filc és hordó ülőalkalmatosságok láttán olyan érzésünk támad, mintha a vendéglátó egység személyzete menekülésre kényszerült volna az utolsó záróra előtt. És ez nem vicc!
Úgy tudjuk, az állomás túloldalán lévő, az egykori temető helyére épült újpesti panelházas negyedet azért hívják szellemtelepnek, mert némely lakásában állítólag valóban szellemek laknak, akik folyamatos kopogással és huhogással zavarják meg az ott élők nyugalmát. Lehet, hogy néha ők is jobban érzik magukat, ha a zsúfolt tízemeletesek helyett egy igazán halott környéken portyázhatnak?
