A tavaly elhunyt "antiszovjet" szerző talán az utolsó, aki idejétmúlt, ám roppant patetikus küldetést teljesített: "megírt" egy történelmi korszakot. Nem véletlenül mondták Akszjonov 1994-ben (nálunk 2002-ben) megjelent Moszkvai történetéről, hogy a "XX. század Háború és békéje": az 1200 oldalas, három az egyben családregény valóban tolsztoji aprólékossággal és elbeszélői módszerrel, ám a klaszszikustól harsányan elhatárolódva próbálta a sztálinizmus lényegét összefoglalni, a szerző briliáns elbeszélői képességének, jellemábrázolásának (és persze történelmi ismereteinek) köszönhetően "korszerűtlensége" ellenére is bravúrral.
Mindez azért kívánkozik ide, mert Akszjonov több mint tíz évvel később született műve a Moszkvai történet harmadik könyvének kulisszáit használva, ám a történelmi hűségnek orrot mutatva próbálja becserkészni Sztálin uralkodásának utolsó szakaszát. 1952-ben járunk, a generalisszimusz paranoiája az egekben, ami nem csoda: Tito "hajdukjai" már a spájzban vannak, ám ezt a veszélyt rajta kívül senki nem veszi komolyan.
Már csak azért sem, mert az 1945 utáni Szovjetunió már nem az 1939 előtti szegényház, hanem igazi nagyhatalom, ahol bár a terror továbbra is a hétköznapok része, a jólétből (ami annyit tesz, hogy nem konganak az ürességtől az élelmiszerboltok) a népnek is csurran-cseppen, a "nagymenők" pedig akár nagykanállal falhatják az élvezeteket. A Moszkva kva-kva főszereplője tulajdonképpen a korszakot tökéletesen szimbolizáló, a valóságban is létező, 1952-ben átadott 176 méter magas, 32 emeletes felhőkarcoló (ahogy ott mondják: "magaska") a Jauza és a Moszkva folyó találkozásánál, amit a szocreál sztárépítész, Dmitrij Csecsulin tervezett, luxuslakásait (Hruscsov alatt ezekből is társbérleteket alakítottak ki) pedig az elit arra érdemes tagjainak utalták ki. Akszjonov karikatúrafigurái itt élik a "szovjet felső tízezer" cseppet sem veszélytelen, ám roppant dekadens hétköznapjait. Olyan hősökkel van dolgunk, akik a múltból ismerik egymást, itt pedig szomszédokként találkoznak. Kirill Szmelcsakov, a hétszeres Sztálin-díjas költő/újságíró, a "nagy honvédő háború" hőse még egyetemi éveiben szeretett bele Ariadnába, a titokzatos művészettörténészbe, aki immár atomtudós férjével és szépséges, ám mereven komszomolista egyetemista lányával, Glikával éldegél itt nyolcszobás fészekben, de bajtárs is akad pár ajtóval később: Mokkinakki ellentengernagy, akivel Kirill még északi-tengeri katasztrófaturistaként kötött örök barátságot.
Glikát leszámítva azonban senki sem az, akinek látszik. A költő igazából Sztálin telefonos ivócimborája, az ellentengernagy jugoszláv kém, Ariadna ugyanez szovjetben; Sztálin, Berija és Tito mellett Hitler is képbe kerül - mindegyikük tökkelütött hülye. Akszjonov úgy keveri a lapokat, hogy miközben haladunk a Moszkvai történetből már ismerős végállomás - Sztálin halála - felé, a "baráti" társaság tagjai őrültebbnél őrültebb kalandokba keverednek, sőt az elején szüleit még "szülő elvtársnak" nevező, igencsak merev leányzó szupernősténnyé válásával valami fejlődésregény is kibontakozik előttünk.
Mondhatnánk, van itt minden - ha jól emlékszem, akasztott ember is -, ám hogy végképp ne legyen hiányérzetünk, a szerző a mitológiai Minótaurosz-történetre építi e fantasztikus kalandok sorozatát, vagyis kínosan ügyel rá, hogy a szerkezet elemeit minden oldalról jól becsavarozza. A képlet azonban túlságosan világos, és ettől az egész - akárcsak a Moszkvai történetben, hogy annál se csak a szépre emlékezzünk - kifejezetten szájbarágóssá válik. (Mindez persze nem véletlen: Akszjonov 1980-tól az Egyesült Államokban élt, valószínűleg ekkor sajátította el az amerikai bestsellerírókra oly jellemző eminens hozzáállást: mindent az olvasóért, hiszen az olvasó tájékozatlan.) E kínos precizitás azonban megbosszulja magát. Míg a Moszkvai történet épp hitelessége miatt volt a megtestesült őrület, a Moszkva kva-kvában csak gondosan adagolt őrült kalandokat kapunk. Vannak köztük emlékezetesek (Hitler szovjet hadifogsága, a felhőkarcolóban berendezett szuperláger), mint ahogy felettébb kínosak is (Eva Braun szexkalandja a szovjet pilótákkal, Sztálin finn szerelme még a mozgalmi időkből), de a végeredmény nem több, mint profi módon megírt (és Soproni András által kiválóan fordított), szórakoztató - ám súlytalan - olvasmány. Legalábbis Szorokin hat évvel korábban megjelent Kékháj című regényéhez mérve, amely vélhetően igen nagy hatást tett Akszjonovra. Csakhogy - Szorokinnal ellentétben - neki eszébe sem jutott, hogy "elmenjen a falig", és olyan húrokat is megpendítsen, ami a "büszke" orosz olvasók roszszallását váltaná ki: Sztálinnal, Berijával lehet szórakozni, a "nemzettel" már veszélyesebb. Nem lepne meg, ha az "értő, úri közönség", amelyik a Kékhájt annak idején "olvashatatlan, perverz mocsadéknak" tartotta és máglyára vetette, a Moszkva kva-kván jókat derülne és értőn bólogatna.
(Amennyire élvezetes a fordítás, annyira méltatlan a magyar kiadás borítója. Már a palackba zárt olvadó vörös csillag is rangon aluli hatásvadászat, de ennél is rémesebb az a primitív, ám divatos tipográfiai fogás, hogy a címben az "A" betű helyett a cirill "D"-t használta a tervező.)
Fordította: Soproni András. Európa, 2010, 396 oldal, 3400 Ft
