Ahány ember, annyi Óbuda: a nosztalgiás kocsmázástól a lakótelepi csótányhajkurászásig sok minden belefér, ha pedig közlekedés, akkor postakocsi vagy HÉV, a busz csupán szükséges rossz, "átmenet". Játszhatnánk a hülyét, hogy "jé, vonat? itt?", hiszen mindig is tudtuk, hogy létezik vasutas Óbuda, de az tegye a kezét a szívlapátra, akinek valaha az jutott eszébe e romantikus városrészről, hogy be jó lenne mozdonyvezetőnek lenni. Szóval tudtuk, hogy létezik, pontosabban tudtuk, hogy léteznie kell, mert igaz, hogy a Batthyány térről minden alkalommal a HÉV felé vettük az irányt, de azért láttunk valami 60-as buszt is, amire azt írták: "Óbuda, MÁV-állomás". Sőt. Egyszer régen, Esztergomból hazafelé jövet, a sok-sok megállás során egyszer mintha "budát világított volna a neon.
De Esztergomból jövet időutasként mégis csak a HÉV kerül elő: sorozatunk egy korábbi részében (Hol a régi hév?, Magyar Narancs, 2006. április 27.) már emlékeztettünk rá, hogy a XIX. század végén a "helyi érdek" nem feltétlenül Budapest környéki vasútvonalakra korlátozódott - egy 1880-ban kelt "ösztönző" törvénynek köszönhetően akkoriban Magyarországon csak az nem kezdett helyiérdekű vasút építésébe, aki már egy másik építésébe belevágott. Az Óbudával (mármint a mostani MÁV-állomással) kezdődő Óbuda-Esztergom-Füzitő HÉV-vonalat 1895-ben avatták fel, egy évvel később pedig már Pestre is átmentek a vonatok, köszönhetően a november 3-án átadott Újpesti vasúti hídnak, amit sokan - tévesen - ma is "északi összekötőnek" mondanak. A századforduló után a vonal "HÉV"-sége megszűnt, végállomása a Nyugatihoz került (korábban Angyalföld volt), és inkább a teherforgalma vált jelentőssé, mivel a fővárost főleg a dorogi szénnel fűtötték.
Napokig sorolhatnánk az 1931 óta hivatalosan MÁV 2-es számúként jelölt Budapest-Esztergom (a nemrégiben bezárt, most pedig újra megnyitott Esztergom-Almásfüzitő vonal 2b-ként szerepel a menetrendben) vasútvonallal kapcsolatos érdekességeket, "budával azonban nem sokra mennénk. Az talán érdekesség, hogy az 1950-es évek végén a Margit hídtól nemcsak Békasmegyerre, Szentendrére, hanem "buda vasútállomásra is indítottak HÉV-eket (ezt a szakaszt használták nemrégiben, az Újpesti vasúti híd felújítása idején, amikor az esztergomi vonatok a Nyugati helyett a Margit hídig jártak), de még erről a viszonylagos aranykorról sem mondható, hogy a személyszállításban csúcsforgalmat eredményezett volna. De vajon miért?
Nos, félórányi buszozás után (a Batthyány térről ma már nem a 60-as, hanem a 160-as járat indul) megérkezünk a helyre, ahol "voltunk, de még sohasem jártunk". Az életnek alig látjuk nyomát, és nemcsak azért, mert "lakossági igényeket" legfeljebb a közeli temető elégít ki. Az egyébként viszonylag nagy, tüdőszínűre festett állomásépület környéke tipikus ipari övezet, bár ezt is csak a szemközti buszgarázs hátsó felével, illetve egy pár száz méterre magasodó óriási kéménnyel indokolhatnánk - inkább pusztaság, szürkületi zóna. Csupán abban lehetünk biztosak - legalábbis a parabolaantenna tányérja, illetve a "Keled utca 3." tábla erre utal -, hogy az állomást lakják. A főépület mellett valami raktár lehet, igen elhanyagolt kiskerttel, a gépkocsibejárónak nevezett tákolmány alatt természetesen nincsen gépkocsi, a hullámpala dominál. A betonvályúval kiegészített, téglából rakott kútból csak rozsdás csonk lóg, mellette korhadt pad, nem mintha nem láttunk volna millió hasonlót.
Se utas, se személyzet, úgy látszik, a lakók sincsenek itthon, és csöppet sem bizalomgerjesztő, hogy a "zöldség-gyümölcs" feliratot, amit egy rozzant pavilonra mutató nyíllal egészített ki az ismeretlen dekoratőr, szigetelőszalaggal "áthúzták". Lehangoltságunkat fokozza, hogy elképzelni sem tudjuk, hogy valaha "nagy élet" zajlott volna itt - restivel, hordárral -, de még a teherszállítás dicsőséges időszaka sem fér bele fantáziánkba. Úgy érezzük, még sohasem láttunk ekkora ürességet. Nem lepne meg, ha a falra ragasztott hirdetményen az állna: szilveszterkor Székely B. Miklós énekel Zámbó Jimmy-számokat, kísér az Einstürzende Neubauten.
Csakhogy a hirdetmény szövegét rég elmosta az eső vagy a hó, még sincs baj, ugyanis a vágányok felől nézve sokkal barátságosabbnak tűnik az állomásépület. Még nemzetiszínű zászlót is kitűztek a homlokzatára, graffitiknek nyomát sem látni, már-már megható ez a rendezettség. Ám szívünket valójában akkor tölti el a melegség, amikor belépünk a váróterembe. Eltalálták, valóban fűtenek, ám ennél ragyogóbb érzést kelt a példás tisztaság: ehetnénk a földről, sem a padokat, sem a meszelt falat nem rondítja firka. A legörömtelibb mégis az, hogy ilyen makulátlan, vajszínű olajlábazatot (mustársárga csíkkal) utoljára 1971-ben láttunk, amikor nagyapa kifestette a konyhát. Lehet ezt fokozni? Úgy tűnik, igen. A 10.16-ra ígért vonat 10.16-kor érkezik. Igaz, rajtunk kívül nincsen sem fel-, sem leszálló, ahogy az ilyen környéken természetes.
