- minek -

A szélesebb publikum elsősorban Björkkel való lassan két évtizedes, kölcsönösen gyümölcsöző együttműködéséről ismeri az iráni származású hangművészt, Leila Arabot. Ám ő időről időre (s rendre hosszabb szünetek után) előrukkol saját zenéivel is, melyek eddig a maguk érdeméből is tisztes kritikai elismerést vívtak ki.

Nem hiába a jelentős kritikai és közönségsikert arató bemutatkozó album iránti érdeklődés: Emika rendesen megtölti az A38 hajó táncterét. Más kérdés, hogy a publikum jó része nem nagyon tud mit kezdeni a jó órás produkcióval, s ez már maga is számos kérdést felvet, amik részben persze túlmutatnak Emika érdemein és gyengéin.

12 év után adott ki új lemezt a Ninja Tune kiadó egykor szupergruppként indult, mára egyszemélyessé vált "zenekara": garázsrock, pszichedélia és absztrakt hangorgiák.

Ha van még értelme folytatni a hatvanas-hetvenes években oly kedvelt (s azután még számos alkalommal nosztalgikusan felelevenített) fúziós zenét, akkor azt valahogy úgy érdemes, ahogy mostanság Mark Kyriacou és társai teszik.

1991-ben heves parlamenti vita folyt az Új Hölgyfutár című magazinban megjelent címerparafrázis kapcsán: a borítót betöltő, ún. nagy nemzeti címer pajzsa vicsorgó halálfejjé változott, a két lebegő angyalból pedig önkielégítő kan- és nőstényördög lett.

Bő négy évet kellett várnunk, hogy Gaspard Augé és Xavier de Rosnay duója újabb zeneanyaggal kápráztassa el a világot. Nos, a tréfa (blöff?) pompásan sikerült: akad, aki komolyan is veszi - csak meghallgatni nem egyszerű mulatság.

Könnyű és egyben nehéz is beilleszteni egy három és fél évtizedes (!), ráadásul nem is akármilyen (mondhatni: parádés) zenei pályafutással büszkélkedő énekesnő karriertörténetébe a hetedik (más számítás szerint a kilencedik, sőt az 1977-es gyerekkori zsengét is beleszámítva 10.) szólólemezt.