Lemez

Fújják a dalt

Loka: Passing Place

  • - minek -
  • 2012. február 4.

Zene

Ha van még értelme folytatni a hatvanas-hetvenes években oly kedvelt (s azután még számos alkalommal nosztalgikusan felelevenített) fúziós zenét, akkor azt valahogy úgy érdemes, ahogy mostanság Mark Kyriacou és társai teszik.

Kyriacou még a kilencvenes évek végén hozta létre a hindu kozmológiából kölcsönzött nevű Loka formációt a Super Numeriben is aktív Karl Webb társaságában. A Ninja Tune-nál publikált első számuk, a My Life's In These Bottles még a máig nagy reverenciával emlegetett Xen Cuts válogatásról is kitűnt a maga ravasz, csavaros kompozíciójával és míves prog-dzsessz-blues pszichedéliájával. Utóbb némileg megfontolt ütemben csordogáltak a Loka-kiadványok (hiába, a tagság nem csak itt volt érdekelt) - előbb a Beginningless EP, majd 2006-ban a Fire Sheperds album, mely máig ékköve a csemegékben amúgy is gazdag Ninja-katalógusnak. A következő évben azután a zenebohóci sokoldalúsággal megáldott Karl Webb végleg búcsút intett alkotótársának, és Kyriacou az addig a rafinált kompozíciók élő megszólaltatásában segédkező kísérőzenekarra alapozva formálta újra a Lokát, majd készítette el legújabb, igencsak figyelemre méltó albumát, a Passing Place-t.


 

Az új zeneanyag gondos munkával, több év alatt jött létre - gyakorlatilag évente rögzítették a zene egyes rétegeit. Az eleve négytagú zenekarhoz csatlakozott még két állandó vokalista, a walesi Jaci Williams, valamint a kanadai Eleanor Mante, s a hangzást vastagítandó hozzájuk csapódott még a Seindorf Baumaris Band nevű, nevének dacára szintén walesi fúvószenekar. A felvétel során gyakorlatilag egyenértékű alkotótárssá vált egy producer és excentrikus zenészlegenda, a szólóban és Coil-, valamint Spiritualized-tagként is tevékeny és termékeny Thighpulsandra, aki alaposan rajta hagyta keze nyomát a Passing Place-en - különösen ami a fúvószenekari részek szervesítését és a végső keverést illeti. A legörvendetesebb változás azonban az emberi hang szerepének előtérbe kerülése, ami - a már említett két vokalistalány produkcióján túl - elsősorban a kolumbiai vendég énekesnő, Lido Pimiento teljesítményének köszönhető. A főszereplésével készült dalok, a szinte már Björköt eszünkbe juttató The Beauty In Darkness, a káoszból rendet teremtő Temporary External vagy a finom Attrition Exposed egyértelműen a lemez csúcspontjai. Pedig a hetvenes évek filmjeiből szalasztott krimizenei hangulatokból, fúziós-dzsesszes témákból, hangszerfutamokból, poentírozott vokálokból összeszerkesztett, nem kevés (a hangszerelésből és a stúdiótrükkökből is táplálkozó) pszichedéliával és játékossággal nyakon öntött zenei nyersanyag amúgy is figyelemreméltó.

Az egyes szerzemények alapvető kellemetességét sunyin lopakodó zenei motívumok árnyékolják be, aljas basszusok teszik gyanússá, a rendezettségből pillanatok alatt lesz - azért szigorúan kordában tartott - kollektív megőrülés. Persze nem minden témájuk egyformán erős, akadnak éppen csak felkent zenei vázlatok is, de az album anyagának nagyobbik része minimum emlékezetes - vagy inkább elragadó.

Ninja Tune/Neon Music, 2011


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.