Lemez

Fújják a dalt

Loka: Passing Place

  • - minek -
  • 2012. február 4.

Zene

Ha van még értelme folytatni a hatvanas-hetvenes években oly kedvelt (s azután még számos alkalommal nosztalgikusan felelevenített) fúziós zenét, akkor azt valahogy úgy érdemes, ahogy mostanság Mark Kyriacou és társai teszik.

Kyriacou még a kilencvenes évek végén hozta létre a hindu kozmológiából kölcsönzött nevű Loka formációt a Super Numeriben is aktív Karl Webb társaságában. A Ninja Tune-nál publikált első számuk, a My Life's In These Bottles még a máig nagy reverenciával emlegetett Xen Cuts válogatásról is kitűnt a maga ravasz, csavaros kompozíciójával és míves prog-dzsessz-blues pszichedéliájával. Utóbb némileg megfontolt ütemben csordogáltak a Loka-kiadványok (hiába, a tagság nem csak itt volt érdekelt) - előbb a Beginningless EP, majd 2006-ban a Fire Sheperds album, mely máig ékköve a csemegékben amúgy is gazdag Ninja-katalógusnak. A következő évben azután a zenebohóci sokoldalúsággal megáldott Karl Webb végleg búcsút intett alkotótársának, és Kyriacou az addig a rafinált kompozíciók élő megszólaltatásában segédkező kísérőzenekarra alapozva formálta újra a Lokát, majd készítette el legújabb, igencsak figyelemre méltó albumát, a Passing Place-t.


 

Az új zeneanyag gondos munkával, több év alatt jött létre - gyakorlatilag évente rögzítették a zene egyes rétegeit. Az eleve négytagú zenekarhoz csatlakozott még két állandó vokalista, a walesi Jaci Williams, valamint a kanadai Eleanor Mante, s a hangzást vastagítandó hozzájuk csapódott még a Seindorf Baumaris Band nevű, nevének dacára szintén walesi fúvószenekar. A felvétel során gyakorlatilag egyenértékű alkotótárssá vált egy producer és excentrikus zenészlegenda, a szólóban és Coil-, valamint Spiritualized-tagként is tevékeny és termékeny Thighpulsandra, aki alaposan rajta hagyta keze nyomát a Passing Place-en - különösen ami a fúvószenekari részek szervesítését és a végső keverést illeti. A legörvendetesebb változás azonban az emberi hang szerepének előtérbe kerülése, ami - a már említett két vokalistalány produkcióján túl - elsősorban a kolumbiai vendég énekesnő, Lido Pimiento teljesítményének köszönhető. A főszereplésével készült dalok, a szinte már Björköt eszünkbe juttató The Beauty In Darkness, a káoszból rendet teremtő Temporary External vagy a finom Attrition Exposed egyértelműen a lemez csúcspontjai. Pedig a hetvenes évek filmjeiből szalasztott krimizenei hangulatokból, fúziós-dzsesszes témákból, hangszerfutamokból, poentírozott vokálokból összeszerkesztett, nem kevés (a hangszerelésből és a stúdiótrükkökből is táplálkozó) pszichedéliával és játékossággal nyakon öntött zenei nyersanyag amúgy is figyelemreméltó.

Az egyes szerzemények alapvető kellemetességét sunyin lopakodó zenei motívumok árnyékolják be, aljas basszusok teszik gyanússá, a rendezettségből pillanatok alatt lesz - azért szigorúan kordában tartott - kollektív megőrülés. Persze nem minden témájuk egyformán erős, akadnak éppen csak felkent zenei vázlatok is, de az album anyagának nagyobbik része minimum emlékezetes - vagy inkább elragadó.

Ninja Tune/Neon Music, 2011


Neked ajánljuk