Koncert

Csak füst és hang

Emika Budapesten

  • - minek -
  • 2012. március 9.

Zene

Nem hiába a jelentős kritikai és közönségsikert arató bemutatkozó album iránti érdeklődés: Emika rendesen megtölti az A38 hajó táncterét. Más kérdés, hogy a publikum jó része nem nagyon tud mit kezdeni a jó órás produkcióval, s ez már maga is számos kérdést felvet, amik részben persze túlmutatnak Emika érdemein és gyengéin.

Először is adva van a hangokba jó értelemben belebolondult alkotó, aki kettős tekintetben is saját vokáljára épít: egyfelől ezt használja továbbhurkolható, bedigitalizált audio-nyersanyagként, másrészt pedig szerzeményei között jó néhány, már majdnem dalszerű (vagy legalábbis abból dekonstruált) énekes opust találunk. Az ezekből összerakott, sűrű szövésű zeneanyagot nem is oly egyszerű előadni - s itt már nem is a technika vagy az ilyen-olyan előadói képességek jelentenek akadályt, hanem a nehezen definiálható befogadói elvárások. Az előbbiek tekintetében ennek megfelelően nincs is gond: az asztalnyi "vas" és a fölé applikált szinti mögött toporgó, kezében mikrofont szorongató művésznő remekül összefogja az egyszemélyes ember/gép produkciót. Zenei alapok tekintetében, már ami a jól ismert, majdhogynem slágerré avanzsált albumszámokat illeti, jórészt ragaszkodik az albumverzióhoz - ehhez néha, üde színfoltként, ihletetten püföli a szintit. Emellett az is bebizonyosodik, hogy nagyobb tömeg előtt is képes kiereszteni a hangját, ami ekkora teret is át tud hatni. Pontosan, de azért magát nem kopírozva, néha egy-egy hangsúlyt áthelyezve, hajlítást átvariálva, hol az elektronikus gályapadhoz láncolva, hol a mikrofon nyújtotta póráz sugarában finoman eltáncolva, takarékos mozgással adja el a produkciót.

Paradox módon éppen egy ilyen előadás közben derül ki, hogy ez a zeneanyag - bármennyire is elektronikus tánczenei szövetű, (poszt)dubstepből, technóból, setét trip hopból összekavart mixtúráról beszélünk - mégsem telivér partizene. Befogadása a szokásosnál meghittebb, bensőségesebb környezetet igényel, s ezt az amúgy remek adottságú koncert- és partihelyszín sem tudja automatikusan nyújtani. A hype-on túl nem jutó érdektelenség és a zavar is teszi, hogy a közönség moraja néha felülüti az elején nem túl combos hangerőt - mások pedig csak a közepéig bírják, mert a koncert "csak" abban erősíti meg őket, milyen jó kis lemez is ez - otthon, a hifin hallgatva.

Pedig Emika erősen kezd: egymás után nyomja el a Professional LovingPretendDouble Edge hármast, és később sem maradnak el a "maxislágerek" (a 3 Hoursvagy a Count Backwards). És nem csak az albumról játszik: többször is elővezet apróbb, még érezhetően félkész etűdöket - majd a fináléban egy, a berlini Berghain klub (meg alighanem mentora és remixőre, Marcel Dettmann) inspirálta technoid döngölést. A füst és a hideg színpadi fények itt pontosan megtalálják funkciójukat - s a végén ráadásként még egyszer, most már tisztes hangerőn is elhangzik a Double Edge pentaton bass music balladája. Egy percig sem sajnáljuk, hogy ott voltunk, s ha racionális várakozásaink alapján nem számítottunk rá, nem is ver fejbe az elmaradt katarzis.

A38 hajó, február 23.

Figyelmébe ajánljuk

„A magyarok az internetre menekülnek a valóság elől”

  • Artner Sisso
Szokolai Róbert korábban ifjúsági szakszervezeti vezető volt, jelenleg az Eötvös10 Művelődési Ház kommunikációs vezetője. Arról kérdeztük, milyen lehetőségei vannak a fiataloknak ma Magyarországon, kire és mire számíthatnak, valamint hogyan használják az internetet, a közösségi médiát, és mire mennek vele.

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.