Lemez

Megannyi termékminta

Gonjasufi: MU.ZZ.LE

  • - minek -
  • 2012. március 12.

Zene


Sumah Ecks/Valentine legalább annyira váltogatta arcait az elmúlt években, mint (ál)neveit. Egyszerre lehetett introvertált bluesman és varacskos rocker - s mint tavaly tapasztaltuk, koncertjein az utóbbi, míg lemezein az előbbi volt a domináns (bár nem kizárólagos!) énje. Most előttünk a legújabb minialbuma: alig több mint 24 perc, látszólag nyúlfarknyi hossz, ám Gonjasufi ebbe a terjedelembe is képes volt bezsúfolni 10 kicsi etűdöt; tíz hol szívbemarkoló, hol elvarázsolt, de egyaránt egyedi, hangképes tudósítást.

Sumah mindenkori produkciója köztudottan függ attól is, hogy éppen kik állnak a háta mögött. Szolgált alatta zajos garázsrockzenekar (például a tavalyi turnéján), és dolgozott együtt olyan úttörő hangkovácsokkal, mint Flying Lotus, Mainframe vagy éppen Gaslamp Killer. Utóbbi volt az első Gonjasufi-album (The Sufi and The Killer) társproducere, amin egyenrangú alkotótársként javarészt ő rakta össze a zenei nyersanyag zömét (együttműködésüket még egy Gaslamp Killer neve alatt futó remek EP, a Death Gate is megkoronázta: az azon található When I'm In Awe az egyik legerősebb közös számuk). Nos, a friss kiadványon többnyire már maga Sumah Valentine a legfőbb zenefelelős. Ezúttal sem maradt azért segítség nélkül: az itt Mr. IMD-ként szereplő Hezus is sokat tett hozzá a produkcióhoz, az utóbbi években Psychopop néven meglehetősen borult muzsikákat alkotó Deth Shepperdet pedig már alaposan megismerhette az előző évtized elején, amikor együtt zenéltek a Kilowattz nevű, ma már legendás hírű dj/bítkovács kollektívában. Neki köszönhető többek között a lemez egyik legmegkapóbb, szinte már éteri szerzeménye, a Feeding Birds vagy a bluesos, kicsit a korai Portisheadre emlékeztető White Picket Fence. Persze Sumah legátütőbb zenei fegyvere saját, szinte túlvilági, mégis törékeny énekhangja, melyet a kívánt cél elérése érdekében sűrűn vetnek alá manipulációs technikáknak: dünnyögő tónusban is képes átütően érzelmesnek lenni, egyszerre sugároz valamiféle misztikus tapasztalatot és nagyon is érzéki élményeket.

A bluesos, folkos hangulatokból és szekvenciákból, koszos, zajos, torzított, néha meg álomszerű elektronikából összerakott számok többnyire mintha töredékek volnának - megannyi termékminta egy soha el nem készült monumentális albumból. Ugyanakkor jól tudjuk: e fragmentáltság maga is szándékolt, a maga módján része az üzenetnek, s ez különös hangsúlyt kap, amikor egy olyan klasszikus, kerek darabot is elhelyez az albumon, mint a Nikels And Dimes. Meglehet, a MU.ZZ.LEnem egykönnyen adja meg magát vagy férkőzik a fülbe, s talán nem is mindig legitimálja saját kvázi-albumlétét, mégis kár volna kihagyni, mert többet ad, mint amennyit elsőre ígér.

Warp/Neon Music, 2012


Neked ajánljuk