Rendben van: a rave/elektro hullám, amelyet nagymértékben maga a Justice körüli hype tornyozott ily magasra, sokat csillapult (s nem kicsit unalmassá is vált), ideje volt valami mást kitalálni.
Az új ihlető forrás, a 70-es/80-as évek bombasztikus stadion-prog-rockzenéje iránt persze nem csak ők táplálnak nosztalgiát. Habár a néhai punkok éppen ezt a fajta zenét szerették volna lerombolni a legmélyebb indulattal, a pár éve még elektro-punkoknak is becézett utódaik sokkal megértőbbek: náluk ugyanez szervesül és beépül. A zenei lomizás iránti hajlamuk már a nevezetes első lemezen is feltűnő volt - de akkoriban még ügyeltek arra, hogy zenei ötletek alkalmazásával élvezetessé tegyék az egyedien átstilizált kollázst. A frissen elővezetett kulisszahasogató szintirifforgiát viszont akár paródiának is felfoghatnánk, pedig e gesztust sokkal inkább a hol istenített, hol lenézett (mostani utódaik szerint leginkább félreértett) elődök iránti mélységes tiszteletadás vezérelte. Az első pár szám után se derül ki, hogyan is lesz mindebből épkézláb album - azután az utolsó harmadban egyre jobban bejátszik a másik nosztalgiakomponens, a franciás (és kicsit italo) űrrock-diszkó, amitől kicsit oldottabb lesz a lemez szerkezete. De azért az egész így is oly émelyítő élmény, mintha újévi ebédként tálalnánk a karácsonyi vacsora maradékát.
Ed Banger/Warner, 2011
