Lemez

Emika: Emika

  • - minek -
  • 2011. december 20.

Zene

Meglehet, a születési hely, a neveltetés, a munkahely puszta életrajzi adatok és semmit sem determinálnak, ám Emika (aki Angliában született Ema Olly néven, cseh bevándorlók gyermekeként) eddig teljesített minden közhelyes várakozást. Nem véletlenül töltötte kamaszkorát Bristolban, a bass music fővárosában, s pont a dubstepkultúra termékeny, korai periódusában (például Pinch bulijain), később sem hiába lopta a napot a jeles berlini Berghain klubban, és még a zenei szoftver- és hardverfejlesztő Native Instrumentsnél végzett munkájából is képes ihletet meríteni. Már első felvételei igazolták, hogy az amúgy klasszikusan képzett zenész kiválóan eligazodik a modern elektronikus zenekészítés praktikáiban, kompozíciós érzéke kivételes, s egy laptoppal is képes varázsolni - ráadásul jó vokális előadó (e téren is bőven kaphatott inspirációt Bristolban, ami ugye a Portishead, a Massive Attack és Tricky szűkebb hazája).

 

 


 

 

Első albumán megannyi zajt, zörejt, elektronikus és akusztikus (azután persze gépileg manipulált) hangot, ritmust, szubbasszust, dobot és persze saját hangját gyúrta össze számokká, melyek magukban s egymás kontextusában is remekül működnek. Annyira erős és öntörvényű ez a világ, hogy szinte észrevétlenül gyűri magába az inspirációkat, legyen bár az bristoli bass music, sötét triphop, (poszt)dubstep vagy németes technó: itt és most Emika beszél, zenél és játszik, minden más csak rajta átszűrve kerülhet elénk. A töredékességből is erőt merítő, sok tekintetben inspiráló, rendkívül gazdag ornamentikájú album ez, melyben jó elkalandozni, s egy kicsit eltévedni.

 

Ninja Tune/Neon Music, 2011


Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)