Meglehet, a születési hely, a neveltetés, a munkahely puszta életrajzi adatok és semmit sem determinálnak, ám Emika (aki Angliában született Ema Olly néven, cseh bevándorlók gyermekeként) eddig teljesített minden közhelyes várakozást. Nem véletlenül töltötte kamaszkorát Bristolban, a bass music fővárosában, s pont a dubstepkultúra termékeny, korai periódusában (például Pinch bulijain), később sem hiába lopta a napot a jeles berlini Berghain klubban, és még a zenei szoftver- és hardverfejlesztő Native Instrumentsnél végzett munkájából is képes ihletet meríteni. Már első felvételei igazolták, hogy az amúgy klasszikusan képzett zenész kiválóan eligazodik a modern elektronikus zenekészítés praktikáiban, kompozíciós érzéke kivételes, s egy laptoppal is képes varázsolni - ráadásul jó vokális előadó (e téren is bőven kaphatott inspirációt Bristolban, ami ugye a Portishead, a Massive Attack és Tricky szűkebb hazája).
Első albumán megannyi zajt, zörejt, elektronikus és akusztikus (azután persze gépileg manipulált) hangot, ritmust, szubbasszust, dobot és persze saját hangját gyúrta össze számokká, melyek magukban s egymás kontextusában is remekül működnek. Annyira erős és öntörvényű ez a világ, hogy szinte észrevétlenül gyűri magába az inspirációkat, legyen bár az bristoli bass music, sötét triphop, (poszt)dubstep vagy németes technó: itt és most Emika beszél, zenél és játszik, minden más csak rajta átszűrve kerülhet elénk. A töredékességből is erőt merítő, sok tekintetben inspiráló, rendkívül gazdag ornamentikájú album ez, melyben jó elkalandozni, s egy kicsit eltévedni.
Ninja Tune/Neon Music, 2011
