Két évvel az újrakezdésük és nyolccal a szigetes fellépés után lépett színpadra Budapesten a brit Lamb egy többhetes turné fináléjaként - a lezárás mondhatni tökéletesre sikerült. Az előzenekarok (a rendkívül ígéretes, szuggesztíven megszólaló Volkova Sisters és az akusztikus gitáros folkban utazó Jay Leighton) után kellően felspannolt publikum várta a briteket: a közönség és a zenekar végig perfekt összhangban működött, sőt Lou Rhodes némi megrökönyödésére sokan még az új (5 című) album számait is vele kántálták. Ennek bemutatására amúgy bőségesen szántak teret és időt - de azért az sem csalódott, aki a klasszikusokat várta (igen, a Gabriel is megvolt...).
A végig koncentrált és lebilincselő előadás titka alighanem a perfekt szereposztás - no meg az, hogy a zenészek pont annyit értek az évek során, amennyit kell. Lou Rhodes, a korai lemezek, maxik, klipek néha (minden értelemben) megdöbbentő hajlításokat produkáló, pajkosan kancsal tekintetű, szinte mesebeli jelensége immár érett asszony. A maga nemében kész díva, változatlanul remek vokális formában, aki pontosan tudja, hova kell kitenni a hangsúlyokat, és mikor mit kell megmutatnia magából. Andy Barlow adja hozzá az elektronikai alapokat, melyek kellően széttörtek és egyben basszusorientáltak ahhoz, hogy megmozgassanak és felkavarjanak. Ehhez jön még Jon Thorne elektromos bőgőn, aki mélységet és dallamot is képes belevinni a produkcióba, perfektül tágítva a hangzást. Ráadásul Barlow idővel mind gyakrabban ragad dobverőt, Lou pedig kellemesen betorzított gitárt: a Build A Fire (az új dalok legerősebbje) alatt már úgy szólnak, mint egy rendes rocktrió. Kétszer adnak ráadást: a B-Line-t éppúgy megkapjuk, mint a Trans Fatty Acid feedbackbe és elektronikus hörgésekbe fulladó pszichedelikus triphoporgiáját - és még, szuperbónuszként a túláradó érzelmeket szinkópált ritmusokba csomagoló Cottonwoolt is - szavunk nem lehet az estére.
A38 hajó, december 4.
