Koncert

Lamb

  • - minek -
  • 2011. december 16.

Zene

Két évvel az újrakezdésük és nyolccal a szigetes fellépés után lépett színpadra Budapesten a brit Lamb egy többhetes turné fináléjaként - a lezárás mondhatni tökéletesre sikerült. Az előzenekarok (a rendkívül ígéretes, szuggesztíven megszólaló Volkova Sisters és az akusztikus gitáros folkban utazó Jay Leighton) után kellően felspannolt publikum várta a briteket: a közönség és a zenekar végig perfekt összhangban működött, sőt Lou Rhodes némi megrökönyödésére sokan még az új (5 című) album számait is vele kántálták. Ennek bemutatására amúgy bőségesen szántak teret és időt - de azért az sem csalódott, aki a klasszikusokat várta (igen, a Gabriel is megvolt...).

 

A végig koncentrált és lebilincselő előadás titka alighanem a perfekt szereposztás - no meg az, hogy a zenészek pont annyit értek az évek során, amennyit kell. Lou Rhodes, a korai lemezek, maxik, klipek néha (minden értelemben) megdöbbentő hajlításokat produkáló, pajkosan kancsal tekintetű, szinte mesebeli jelensége immár érett asszony. A maga nemében kész díva, változatlanul remek vokális formában, aki pontosan tudja, hova kell kitenni a hangsúlyokat, és mikor mit kell megmutatnia magából. Andy Barlow adja hozzá az elektronikai alapokat, melyek kellően széttörtek és egyben basszusorientáltak ahhoz, hogy megmozgassanak és felkavarjanak. Ehhez jön még Jon Thorne elektromos bőgőn, aki mélységet és dallamot is képes belevinni a produkcióba, perfektül tágítva a hangzást. Ráadásul Barlow idővel mind gyakrabban ragad dobverőt, Lou pedig kellemesen betorzított gitárt: a Build A Fire (az új dalok legerősebbje) alatt már úgy szólnak, mint egy rendes rocktrió. Kétszer adnak ráadást: a B-Line-t éppúgy megkapjuk, mint a Trans Fatty Acid feedbackbe és elektronikus hörgésekbe fulladó pszichedelikus triphoporgiáját - és még, szuperbónuszként a túláradó érzelmeket szinkópált ritmusokba csomagoló Cottonwoolt is - szavunk nem lehet az estére.

 

A38 hajó, december 4.


Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.