A kereskedelmi forgalomból kivont magazin szerkesztője és dizájnere 2004-ben szintén sokakat felháborító, bár nem dokumentált akcióperformanszot hajtott végre: Az ajándék - hogyan léptem be az Európai Unióba címet kapó munka során a vörös és a barna közötti árnyalattal (az angolvörössel) festette le a Tabánban álló két berlini falrészlet szinte egész felületét (befejezni már nem volt ideje, mert a rendőrök elvitték).
E két, politikai szempontból ránézésre egymást kizáró tett "elkövetőjének", a "könyörzenész, energista és szellemfeltaláló" Bernáth(y) Sándornak, a neoavantgárd művészet sajátos figurájának - ahogy azt Wahorn András nyilatkozta a halálhíre kapcsán - az "ellenkezés volt a lételeme, amit művészetében töretlenül, egész élete folyamán és magas szinten művelt". Már tizenhat évesen, 1967-ben az akkori politikai helyzetben teljesen elképzelhetetlen cselekedetre szánta rá magát: sztrájkot szervezett a miskolci 116. számú szakközépiskolában, mivel a tanoncokat gyakorlatilag ingyen dolgoztatták a Lenin Kohászati Művekben. A renitenseket gyorsított szakmunkásvizsgával és embertelen munkakörülményekkel büntették - az elektro-acélolvasztár Bernáth pedig, abbahagyva a korszakban majd minden fiatalembert megérintő zenélést, visszatért a rajzoláshoz, hogy aztán élete során folyamatosan ingázzon a két kifejezési forma között.
S bár Sváby Lajost és Fajó Jánost tartotta mesterének, mindent önerőből, autodidakta módon sajátított el. Ahogy egy interjúban mondta: "Tanulnom kellett. Történelmet, művészettörténetet, valóságtant, pina- és peceremérettant, elélvezéstechnikát, hazugságmegfejtést, asztrológiát, számmisztikát és barátmegtartást." Ugyan életműve máig feldolgozatlan - ezért és némely datálási ellentmondás miatt igen nehéz meghatározni pontos szerepét a magyar képzőművészet történetében -, a hetvenes évek elején festmények másolásával képezte önmagát, majd vidám hangulatú, realista-naiv tájképeket festett (A rózsadombi villa, Szentendrei lószar, 1973). Egyedi hangja az évtized közepére alakult ki: "sztereófestményt" készített szülőfaluja kapcsán - Az elhagyott szihalomi atomsorompó -, majd az amerikai hiperrealizmus mestereihez hasonlóan hidegen csillogó, homogén felületű járműveket (traktort, mozdonyt, kamiont és limuzint) festett a korszakban még kevéssé használt festékszóró pisztoly segítségével.
A kisszerű magyar valóságra és a szocialista kultúrára reflektálva a brigádnaplókhoz, napilapokban megjelenő hurráoptimista cikkekhez fordul, melyeket szinte horrorisztikusan elferdítve jelenít meg. Az 1979-es, négy darabból álló Édesbrigád sorozaton torzult arcú munkások és munkásnők merednek a nézőre, az 1981-es Ki ismer rájuk, ki tud róluk? című festmény pedig nem más, mint egy újságban megjelent, amúgy is rossz minőségű felhívás szándékosan rontott másolata, azaz paródiája. Ezeket a társadalmi helyzetre kritikusan reflektáló műveket új néven, szocialista yrealista stílusként definiálja - ekkor illeszti nevéhez az y-t is mint megkülönböztető jegyet -, tovább folytatva a sort olyan művekkel, mint a Fegyverbarátság, az Ifjúság, tiétek a jövő!, és a kiemelő és egyben eltávolító vörös négyzettel megjelölt Parlament 82-ben. Hasonlóképpen ironikus, sőt gúnyolódó festménycím a Szocialista űrhajósok vagy a Tanulni, tanulni... a harmadikat elfelejtettem. Kétségkívül ez az 1975-től 1984-ig tartó időszak Bernáth(y) legintenzívebb és legproduktívabb, a művészettörténet számára is fontos periódusa, meghökkentő kiállításcímeivel (Semmi különös, benne vagyok az újságban; Nem akarok örökké csak borotválkozni; Addig is, amíg a Raffaellók előkerülnek, itt vannak az enyémek), különbözőképpen interpretált botrányaival (máig sem tiszta, hogy kizsűrizték-e 82-ben a Trikó II. című munkáját egy kiállításról, amelyen Major Tamás fényképe alatt a következő szöveg állt: Én személy szerint megvetem a protekciót!), meztelen nőket és tébolyult háziasszonyokat felvonultató festményeivel.
És ez az az időszak, amikor belép a szentendrei Vajda Lajos Stúdióba (1976), műanyag szobrokat készít a Leninvárosi Kísérleti Műhelyben (1977), tagja lesz a többek közt a Beatricével is fellépő, ún. irodalmi koncerteket adó Fölöspéldány csoportnak (1978-82), s mindemellett könyv- és lemezborítókat és plakátokat készít (képzőművészeti műként lektoráltatva például a tiltólistán lévő Beatrice-koncertet reklámozó plakátot).
Bár a Galéria Neonban megrendezett 2010-es egyéni kiállítását követte volna egy újabb munkáit bemutató tárlat, erre már nem jutott idő. Ha csak arra gondolunk, mennyire innovatív volt - például először használt nonstop diavetítést 1980-ban egy kiállításon -, feltehető, hogy a magyar techno ősatyja valami váratlan meglepetéssel készült volna: olyannal, ami ellene megy minden elvárásunknak.
Dékei Kriszta
A zenei innovátorBernáthy Sándor a nyeglén csak könnyűzenének csúfolt műfajban is maradandót alkotott. A legtöbben tán még mindig a Bizottság egykori ikonikus gitárosaként emlékeznek rá. Nem hiába, hiszen éppen a zenekar fénykorában (1980-tól 1983-ig, bő két és fél éven át) volt a zenekar egyik gitárosa - és telefonnal rendelkező pesti lakosként zenekarvezetője, menedzsere, mindenese. Ott volt már a legendás Fekete Bárányok-koncerten 1980 nyarán, és néhány számban hallhatjuk "zaklatott" gitárjátékát az együttes mára poptörténeti jelentőségű - ám Bernáthy által koncepciójában is elhibázottnak tartott - 1983-as pszeudo-koncertlemezén, aKalandra fel!-en. Egyik interjújában azt is elárulta: a legendás zenekarból való távozását leginkább az motiválta, hogy a Közgázon tartott egyik koncerten a jórészt elvakult sznobokból álló közönségből senki sem vette észre, hogy direkt hamisan játszik. A nyolcvanas években számos zenekart hozott létre művész és zenész barátaival: a "borult" muzsikák rajongói máig is elhomályosult tekintettel emlegetik a Szkárosi-féle Konnektor Rt. vagy éppen a Dr. Újhajnal fellépéseit. Saját bandájával, a többnyire Matuska Silver Soundnak, néha Anyácska Ezüst Hangjának nevezett szigorú zenei formációval is újítónak bizonyult - az országban először vittek fel színpadra és használtak gépi hangkeltésre számítógépet. Már ezen is sokan elképedtek, pedig a java csak ezután következett. A kilencvenes évek elején (néhány vállalt hazai előzménye, így a Titusz-Tadeusz-féle X-lab kollektíva, illetve a koncertjeit partikkal is megfejelő Korai Öröm nyomán) elsők között próbálkozott az elektronikus tánczene hazai honosításával - meglehetős sikereket aratva! Az általa gründolt Love Barikád gyorsan legendássá vált - a kilencvenes évek végéig ő szervezhette ezen a néven a Sziget-fesztivál első és sokáig egyetlen elektronikus zenei helyszínét. Emellett az óbudai Supersonic Technikumot működtette, mely a techno és a rokon műfajok sokáig első számú, a maga idejében szintén respektált, szinte kultikus szórakozóhelyévé vált (még ha sokaknak elsőként a lufik sziszegése ugrik is be a neve hallatán). Bernáthy azonban nem csupán szervezőként, promóterként híresült el: fiával, a VJ-ként és grafikusként is respektált Bernáthy Zsigával sikeres techno live act-formációt alkottak (Bernáthy & Son). Nemzetközi elismertségükre jellemző, hogy már a kilencvenes évek közepén felléphettek a berlini Love Parade-en - potenciálisan több százezer partizó hallhatta produkciójukat. Ez a legendás duó a legutóbbi évekig újra és újra összeállt, miközben nyomdokaikon újabb és újabb generációk próbálkoztak azzal, hogy hangokat csiholjanak ki látszólag élettelen és lelketlen gépekből és "vasakból". Az utóbbi években főként két szórakozóhelyét, a Supersonic hűlt helyén 2004-ben megnyitott Vörös és Kék Yukat működtette, ahol a lehető legextrémebb zenei próbálkozásoknak is helyt adott - elektro/indusztriál kísérletezőktől, technopartizánoktól az elpusztíthatatlan punkokig. - minek - |
