lemez - JUNIOR BOYS: BEGONE DULL CARE

  • - minek -
  • 2009. május 14.

Zene

Jeremy Greenspan már jó évtizede írja sajátos hangulatú számait - az első időkben még a (kép)regényes álnevű Johnny Dark volt az alkotótársa, ám mire befutott a duó, már a korábbi technikus, Matthew Didemus szerepelt a helyén. Első két albumuk egyaránt nagy és megérdemelt sikert aratott, a fiúk pedig többek között remekbe szabott remixekkel (a Mobius Bandnek és Sally Shapirónak készített átiratokat bízvást betehetik a leendő emlékalbumba), valamint vendégszereplésekkel öregbítették hírnevüket (Greenspan énekel például Morgan Geist tavalyi, Double Night Time című fajsúlyos elektropopalbumán).
Jeremy Greenspan már jó évtizede írja sajátos hangulatú számait - az elsõ idõkben még a (kép)regényes álnevû Johnny Dark volt az alkotótársa, ám mire befutott a duó, már a korábbi technikus, Matthew Didemus szerepelt a helyén. Elsõ két albumuk egyaránt nagy és megérdemelt sikert aratott, a fiúk pedig többek között remekbe szabott remixekkel (a Mobius Bandnek és Sally Shapirónak készített átiratokat bízvást betehetik a leendõ emlékalbumba), valamint vendégszereplésekkel öregbítették hírnevüket (Greenspan énekel például Morgan Geist tavalyi, Double Night Time címû fajsúlyos elektropopalbumán). A legfrissebb, néha már zavarba ejtõen popos Junior Boys-albumon megtalálunk mindent, amiért érdemes szeretni a két kanadai zenéit. Kedves és rendkívül szofisztikált elektronika, kötelezõ, s nem is mindig tolakodó utalások a bájos zenei elõképekre (a kora középsõ nyolcvanas évek new wave-, elektropop-elõadói - meg némi soul), és persze épkézláb, kerekded, kissé melankolikus dalok, melyek Greenspan érzékeny, kissé androgün hangján szólalnak meg, perfektül a zenei kulisszához igazítva. Az album két nagyon erõs szerzeménnyel indul: a Parallel Linest, de leginkább a neo-italo hangulatú Worköt nem is üti felül semmi a továbbiakban. Az album gerincét alkotó romantikus elektro-soul szerzeményekbõl talán kevesebb is elég lett volna - habár a precíz megvalósításért és a tökéletesre polírozott hangképekért jár nekik a piros pont. Azért legközelebb már csínján kellene bánni a poptarisznya mélységes mélyét kizsebelõ szintifutamokkal és beteg hangszínekkel, mert a jóból is megárt a sok.

Domino/Neon Music, 2009

****

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.