A jó ideje már egyszemélyes intézményként fungáló Andrew Eldritchet és munkásságát igen sokan kedvelik - annak dacára, hogy a kilencvenes évek eleje óta semmit nem publikált. Jórészt a nyolcvanas években, a legtermékenyebb alkotói időszakában született dark/goth rock "slágerein" viszont nem fog az idő - hogy a dalokat rendre más és más zenészekkel együtt írta, akiket azután sorra elvert maga mellől, már egy másik történet. Amúgy a publikálási szünet nem jelent egyben alkotói válságot: igenis születtek új számok, s ezeket koncerten is kedvtelve játssza Eldritch és szűk körű csapata - tán még egy újabb zeneanyagért sem lenne kár. De emellett az sem ártana, ha a fiúk ennyi évnyi koncertezés után végre megtanulnák, hogyan lehet megszólalni egy éppen kényelmes méretű koncerthelyen - ahol eddig a hangrendszerrel sem volt semmi gond. A britek ugyanis olyan moslék hangzást produkáltak, amelynek hallatán még a szarul hangosított koncertekhez szokott magyar publikum is meghökkent - ráadásul annyira halkan játszottak, hogy már normál, átlagos hangon beszélve is értette egymást az emberfia (néha olyan volt, mintha egy távolabbi büfében sörözgetve hallgatnánk azt, ami a teremből kiszűrődik). Mindez csupán azért kár, mert maga a lejátszott zenei nyersanyag többet érdemelt volna. Az ezúttal trióban felálló zenekar (Andrew plusz két gitáros - minden más gépről ment) tisztes szorgalommal, bár teljesen izgalommentesen ledarálta a Sisters-daloskönyvet. Az Alice-re már meg-megdöccent a hajó is (ami itt a tetszésnyilvánítás vitathatatlan jele), azután jöttek sorra az alapszámok a három hivatalos albumról meg a sikeres korai maxikról. A népség és katonaság kórusban skandálta a Dominion, a This Corrosion, a Temple Of Love, a Lucretia My Reflection vagy a Marian szövegét, közben nagylelkűen szemet hunyt afelett, hogy Andrew túlnyomórészt a mikrofon mellé énekelt, a színpadot nonstop beborító, színesre világított füstködtől pedig az égvilágon semmit sem lehetett látni - de ezt tekinthetjük nyugodtan afféle kötelező (bár így is rendkívül fárasztó) műfaji elemnek. A szeánsz tulajdonképpen megvolt, sokaknak így is örök élmény volt látni és (néha) hallani egy élő legendát, csak ne lett volna ennyire kegyetlenül lo-fi az egész.
A38 hajó, április 27.
