Koncert - A mikrofon mellé - A The Sisters Of Mercy Budapesten

  • - minek -
  • 2009. május 7.

Zene

A jó ideje már egyszemélyes intézményként fungáló Andrew Eldritchet és munkásságát igen sokan kedvelik - annak dacára, hogy a kilencvenes évek eleje óta semmit nem publikált. Jórészt a nyolcvanas években, a legtermékenyebb alkotói időszakában született dark/goth rock "slágerein" viszont nem fog az idő - hogy a dalokat rendre más és más zenészekkel együtt írta, akiket azután sorra elvert maga mellől, már egy másik történet. Amúgy a publikálási szünet nem jelent egyben alkotói válságot:

A jó ideje már egyszemélyes intézményként fungáló Andrew Eldritchet és munkásságát igen sokan kedvelik - annak dacára, hogy a kilencvenes évek eleje óta semmit nem publikált. Jórészt a nyolcvanas években, a legtermékenyebb alkotói időszakában született dark/goth rock "slágerein" viszont nem fog az idő - hogy a dalokat rendre más és más zenészekkel együtt írta, akiket azután sorra elvert maga mellől, már egy másik történet. Amúgy a publikálási szünet nem jelent egyben alkotói válságot: igenis születtek új számok, s ezeket koncerten is kedvtelve játssza Eldritch és szűk körű csapata - tán még egy újabb zeneanyagért sem lenne kár. De emellett az sem ártana, ha a fiúk ennyi évnyi koncertezés után végre megtanulnák, hogyan lehet megszólalni egy éppen kényelmes méretű koncerthelyen - ahol eddig a hangrendszerrel sem volt semmi gond. A britek ugyanis olyan moslék hangzást produkáltak, amelynek hallatán még a szarul hangosított koncertekhez szokott magyar publikum is meghökkent - ráadásul annyira halkan játszottak, hogy már normál, átlagos hangon beszélve is értette egymást az emberfia (néha olyan volt, mintha egy távolabbi büfében sörözgetve hallgatnánk azt, ami a teremből kiszűrődik). Mindez csupán azért kár, mert maga a lejátszott zenei nyersanyag többet érdemelt volna. Az ezúttal trióban felálló zenekar (Andrew plusz két gitáros - minden más gépről ment) tisztes szorgalommal, bár teljesen izgalommentesen ledarálta a Sisters-daloskönyvet. Az Alice-re már meg-megdöccent a hajó is (ami itt a tetszésnyilvánítás vitathatatlan jele), azután jöttek sorra az alapszámok a három hivatalos albumról meg a sikeres korai maxikról. A népség és katonaság kórusban skandálta a Dominion, a This Corrosion, a Temple Of Love, a Lucretia My Reflection vagy a Marian szövegét, közben nagylelkűen szemet hunyt afelett, hogy Andrew túlnyomórészt a mikrofon mellé énekelt, a színpadot nonstop beborító, színesre világított füstködtől pedig az égvilágon semmit sem lehetett látni - de ezt tekinthetjük nyugodtan afféle kötelező (bár így is rendkívül fárasztó) műfaji elemnek. A szeánsz tulajdonképpen megvolt, sokaknak így is örök élmény volt látni és (néha) hallani egy élő legendát, csak ne lett volna ennyire kegyetlenül lo-fi az egész.

A38 hajó, április 27.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.