Koncert - A mikrofon mellé - A The Sisters Of Mercy Budapesten

  • - minek -
  • 2009. május 7.

Zene

A jó ideje már egyszemélyes intézményként fungáló Andrew Eldritchet és munkásságát igen sokan kedvelik - annak dacára, hogy a kilencvenes évek eleje óta semmit nem publikált. Jórészt a nyolcvanas években, a legtermékenyebb alkotói időszakában született dark/goth rock "slágerein" viszont nem fog az idő - hogy a dalokat rendre más és más zenészekkel együtt írta, akiket azután sorra elvert maga mellől, már egy másik történet. Amúgy a publikálási szünet nem jelent egyben alkotói válságot:

A jó ideje már egyszemélyes intézményként fungáló Andrew Eldritchet és munkásságát igen sokan kedvelik - annak dacára, hogy a kilencvenes évek eleje óta semmit nem publikált. Jórészt a nyolcvanas években, a legtermékenyebb alkotói időszakában született dark/goth rock "slágerein" viszont nem fog az idő - hogy a dalokat rendre más és más zenészekkel együtt írta, akiket azután sorra elvert maga mellől, már egy másik történet. Amúgy a publikálási szünet nem jelent egyben alkotói válságot: igenis születtek új számok, s ezeket koncerten is kedvtelve játssza Eldritch és szűk körű csapata - tán még egy újabb zeneanyagért sem lenne kár. De emellett az sem ártana, ha a fiúk ennyi évnyi koncertezés után végre megtanulnák, hogyan lehet megszólalni egy éppen kényelmes méretű koncerthelyen - ahol eddig a hangrendszerrel sem volt semmi gond. A britek ugyanis olyan moslék hangzást produkáltak, amelynek hallatán még a szarul hangosított koncertekhez szokott magyar publikum is meghökkent - ráadásul annyira halkan játszottak, hogy már normál, átlagos hangon beszélve is értette egymást az emberfia (néha olyan volt, mintha egy távolabbi büfében sörözgetve hallgatnánk azt, ami a teremből kiszűrődik). Mindez csupán azért kár, mert maga a lejátszott zenei nyersanyag többet érdemelt volna. Az ezúttal trióban felálló zenekar (Andrew plusz két gitáros - minden más gépről ment) tisztes szorgalommal, bár teljesen izgalommentesen ledarálta a Sisters-daloskönyvet. Az Alice-re már meg-megdöccent a hajó is (ami itt a tetszésnyilvánítás vitathatatlan jele), azután jöttek sorra az alapszámok a három hivatalos albumról meg a sikeres korai maxikról. A népség és katonaság kórusban skandálta a Dominion, a This Corrosion, a Temple Of Love, a Lucretia My Reflection vagy a Marian szövegét, közben nagylelkűen szemet hunyt afelett, hogy Andrew túlnyomórészt a mikrofon mellé énekelt, a színpadot nonstop beborító, színesre világított füstködtől pedig az égvilágon semmit sem lehetett látni - de ezt tekinthetjük nyugodtan afféle kötelező (bár így is rendkívül fárasztó) műfaji elemnek. A szeánsz tulajdonképpen megvolt, sokaknak így is örök élmény volt látni és (néha) hallani egy élő legendát, csak ne lett volna ennyire kegyetlenül lo-fi az egész.

A38 hajó, április 27.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.