Lemez - Tizenkettő egy tucat - Depeche Mode: Sounds Of The Universe

  • - minek -
  • 2009. április 30.

Zene

Vajon mit csinál egy zenekar, amely minden mérvadó vélemény szerint jó két évtizede volt alkotói ereje teljében? Jelen esetben ez hülye kérdés: előre eladott telt házak mellett koncertezik, és megcsinálja a tizenkettedik albumát - szokás szerint abban a reményben, hogy az eleve (meglehet oktalanul) mindenevőnek feltételezett elfogult rajongókon kívül másoknak is tetszeni fog.

Vajon mit csinál egy zenekar, amely minden mérvadó vélemény szerint jó két évtizede volt alkotói ereje teljében? Jelen esetben ez hülye kérdés: előre eladott telt házak mellett koncertezik, és megcsinálja a tizenkettedik albumát - szokás szerint abban a reményben, hogy az eleve (meglehet oktalanul) mindenevőnek feltételezett elfogult rajongókon kívül másoknak is tetszeni fog.

Ezt az ő esetükben kissé nehezíti, hogy nem kis mértékben megosztó jellegű formációról van szó: mérhetetlenül sokan utálják, mondhatni zsigerből a DM-korpusz egészét vagy hangsúlyos részeit, esetleg egy-két slágeren kívül (Policy Of Truth, Personal Jesus) szinte mindent. Megint mások szerint már rég abba kellett volna hagyniuk az egészet, vagy csak működtetni a jól futó rockcirkuszt, s hagyni a fenébe az egyre nyögvenyelősebb lemezkészítést. Ezek persze csupán rosszindulatúnak tűnő, de többnyire naiv felvetések, afféle wishful thinking - jelen esetben a karaván maximális sebességgel halad, a mindenkori ugatás intenzitásától függetlenül. A DM poptörténeti jelentőségéről is nehéz értelmes vitát folytatni - például a recenzens erős szkepszisét is képes alkalmanként felülírni, amikor látja, milyen sokan hisznek ebben, többek között olyan zenekészítők is, akiket egészen más irányokba vezetett a DM által kikövezett ösvény.

Annyi bizonyos, hogy a Sounds Of The Universe legfeljebb a szokásos egy (aktuális albumnyi) egységgel járul majd hozzá a Depeche Mode-legenda továbbépüléséhez: a szkeptikusokat nem győzi meg, de a rajongóknak bőven elég lesz, s meglepő módon az "elfogulatlan", "laikus" befogadók is találnak rajta szórakoztató epizódokat - még ha nem is túl sokat. Az új album voltaképpen zavarbaejtően sokféle hatást ötvöz - igaz, egyik sem olyan markáns, hogy magában lenyűgözne, s hiányoznak az erős pillanatok, a magukkal ragadó slágerek is. Ezzel szemben kapunk egy alapos zenés képeskönyvet a zenekar közeli és távoli múltjából, és még némi bizonyítékot arra, hogy M. Gore többségi zeneszerző még füllel követi a modern (na jó, legfeljebb pár éves) hangzásokat (kis részét beépíti, a zömét figyelmen kívül hagyja, no de mindegy). Dave Gahan vokalista a szokásos, érett formáját hozza - három számot ráadásul ő szerzett, nem is oly rosszakat (a Hole To Feed vagy a Miles Away/The Truth Is például a lemez erősebb részei közé tartoznak), ami nem jelenti azt, hogy a legcsekélyebb mértékben meggyőzné azokat, akik szerint DG affektáltan nyávog, a szövegei pedig többnyire narcisztikus ömlengések. Martin Gore immár megszokott alapossággal vegyíti a rockos, gitározós hangulatokat és az ez alkalommal szándékoltan kicsit retrósabbra vett (analóg szintihangokban bővelkedő) elektronikus tónust - egyik hatáselem se túl markáns, s valljuk be, nem is túl izgalmas. Néha azért egészen kellemes reminiszcenciák szűrődnek be az áldott emlékű nyolcvanas évekből, van, amikor jólesik hallani némi laza gitározást a háttérben, s előfordulhat, nem túl gyakran, hogy magukkal ragadnak a hideg, technoid ritmusok. Vagy mégsem - de kérjük, akkor se magukban keressék a hibát!

Mute/EMI, 2009

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.