Vajon mit csinál egy zenekar, amely minden mérvadó vélemény szerint jó két évtizede volt alkotói ereje teljében? Jelen esetben ez hülye kérdés: előre eladott telt házak mellett koncertezik, és megcsinálja a tizenkettedik albumát - szokás szerint abban a reményben, hogy az eleve (meglehet oktalanul) mindenevőnek feltételezett elfogult rajongókon kívül másoknak is tetszeni fog.
Ezt az ő esetükben kissé nehezíti, hogy nem kis mértékben megosztó jellegű formációról van szó: mérhetetlenül sokan utálják, mondhatni zsigerből a DM-korpusz egészét vagy hangsúlyos részeit, esetleg egy-két slágeren kívül (Policy Of Truth, Personal Jesus) szinte mindent. Megint mások szerint már rég abba kellett volna hagyniuk az egészet, vagy csak működtetni a jól futó rockcirkuszt, s hagyni a fenébe az egyre nyögvenyelősebb lemezkészítést. Ezek persze csupán rosszindulatúnak tűnő, de többnyire naiv felvetések, afféle wishful thinking - jelen esetben a karaván maximális sebességgel halad, a mindenkori ugatás intenzitásától függetlenül. A DM poptörténeti jelentőségéről is nehéz értelmes vitát folytatni - például a recenzens erős szkepszisét is képes alkalmanként felülírni, amikor látja, milyen sokan hisznek ebben, többek között olyan zenekészítők is, akiket egészen más irányokba vezetett a DM által kikövezett ösvény.
Annyi bizonyos, hogy a Sounds Of The Universe legfeljebb a szokásos egy (aktuális albumnyi) egységgel járul majd hozzá a Depeche Mode-legenda továbbépüléséhez: a szkeptikusokat nem győzi meg, de a rajongóknak bőven elég lesz, s meglepő módon az "elfogulatlan", "laikus" befogadók is találnak rajta szórakoztató epizódokat - még ha nem is túl sokat. Az új album voltaképpen zavarbaejtően sokféle hatást ötvöz - igaz, egyik sem olyan markáns, hogy magában lenyűgözne, s hiányoznak az erős pillanatok, a magukkal ragadó slágerek is. Ezzel szemben kapunk egy alapos zenés képeskönyvet a zenekar közeli és távoli múltjából, és még némi bizonyítékot arra, hogy M. Gore többségi zeneszerző még füllel követi a modern (na jó, legfeljebb pár éves) hangzásokat (kis részét beépíti, a zömét figyelmen kívül hagyja, no de mindegy). Dave Gahan vokalista a szokásos, érett formáját hozza - három számot ráadásul ő szerzett, nem is oly rosszakat (a Hole To Feed vagy a Miles Away/The Truth Is például a lemez erősebb részei közé tartoznak), ami nem jelenti azt, hogy a legcsekélyebb mértékben meggyőzné azokat, akik szerint DG affektáltan nyávog, a szövegei pedig többnyire narcisztikus ömlengések. Martin Gore immár megszokott alapossággal vegyíti a rockos, gitározós hangulatokat és az ez alkalommal szándékoltan kicsit retrósabbra vett (analóg szintihangokban bővelkedő) elektronikus tónust - egyik hatáselem se túl markáns, s valljuk be, nem is túl izgalmas. Néha azért egészen kellemes reminiszcenciák szűrődnek be az áldott emlékű nyolcvanas évekből, van, amikor jólesik hallani némi laza gitározást a háttérben, s előfordulhat, nem túl gyakran, hogy magukkal ragadnak a hideg, technoid ritmusok. Vagy mégsem - de kérjük, akkor se magukban keressék a hibát!
Mute/EMI, 2009
