A Röyksopp tíz évvel ezelőtti feltűnése idején még némi túlzással úttörőnek számított a skandináv elektropopszíntéren, mely azóta örvendetes módon benépesült - nagy a verseny, sok a konkurens, s nem biztos, hogy a régi, múló érdemekből meg lehet élni. Svein Berge és Torbjörn Brundtland egykoron látszólag szembement a trendekkel, amikor idióta rajzfilmzenéket házasított rég kiveszettnek hitt nyolcvanas, sőt néha hetvenes évekbéli pop-elektronikával - ebből persze annyi igaz, hogy megannyi izgalmas hangkovács közül legalább az ő nevüket (ami ugye norvégül annyit tesz: pöfeteggomba) megismerte a világ. Csináltak sok jó maxit, két meglehetősen sikeres albumot (Melody A.M., 2001; The Understanding, 2005), élő fellépéseik a világ fesztiváljainak fő attrakciói közé tartoznak (jönnek hozzánk is a nyáron), de azért valljuk be: már jó ideje nem ők diktálják a trendeket. Ettől függetlenül sosem érdektelen szemügyre venni, miben sántikál a két norvég - különös tekintettel arra, hogy a Juniornak keresztelt harmadik sorlemezükön megint csak főszerepet kaptak a vendég énekművésznők.
Az albumot nyitó Happy Up Here a Röyksopp korai, "bájteli" periódusát idézi némi öniróniával fűszerezve: kicsit hamisnak tűnő, de életvidám melódia, némi tinglitangli vokállal - a la Melody A. M. Az erre következő The Girl And The Robot viszont már telivér elektropopsláger a svéd eurodiszkó-szupersztár Robyn értő tolmácsolásában - sose esküdnénk meg, hogy nem a Balatonon hallottuk először 1985-ben, egy alkalmi videodiszkóban. A szétfilterezett-vokóderezett számok, mint például a Vision One, már sokkal kevésbé sikerültek, de ehhez sokat hozzátesz Anneli Drecker polírozottan idegesítő énekhangja is. Ehhez képest a lemez abszolút csúcspontjai a most éppen Dreijer-Anderssonként szereplő Karinnal (The Knife, ugye) készült felvételek - de hát így volt ez már az előző lemez esetén is (lásd ehhez a 2005-ös What Else Is There?-t, az eredetin túl leginkább a Trentemöller-remixet). A svéd énekesnő hangja annyira kifejező, s látszólagos törékenysége ellenére olyan drámai felhangokon bír játszani, hogy nyugodtan terhelhetők lennének rá komolyabb zenei felépítmények is, bár a This Must Be It, de leginkább a dinamikus, táncos, ravasz szintifutamokkal megbolondított Tricky Tricky azért rendben vannak. A lemez másik szekcióját alkotják a cukiság határait döngető álompopdarabok, mint például a Miss It So Much (főszerepben a mókushangú Lykke Livel), illetve az instrumentális átkötő darabok, mintegy demonstrálván Röyksoppék messze földön híres produceri mesterfogásait (de tényleg: a Silver Cruise a maga keresett módján valóban fülön fogja a hallgatót). Ugyanily ellentmondásos az album zárása is: a True To Life lazán felkent elektropopsláger, ahol a ritmusalap izgalmasabb, mint Anneli énekhangja vagy a maníros szintifutamok, az It's What I Wantban pedig szinte végigzongorázzák a lehetőségeket a napsugárpoptól a hideglelős, savazós-torzítós elektronikáig. Tulajdonképpen kifejezetten érdekes zenei gyűjtemény a Junior, mely számos izgalmas számot tartalmaz, de a maga eklektikusságában is méltó követője a korábbi Röyksopp-albumoknak.
Wall Of Sound/EMI, 2009
