A Vive La Fte-et 1997-ben hozta tető alá Danny Mommens, a dEUS basszusgitárosa Gentben - 2004-ig párhuzamosan játszott mindkét zenekarban. Ekkortájt került össze - mind a magánéletben, mind művészileg - az elbűvölő Els Pynoo énekesnővel, akivel kisvártatva rögzítették első demójukat, hogy azután 1998-ban ki is adják Je ne veux pas címen, mely rögvest figyelmet keltett a maga retro-new wave hangzása miatt. A duó zenéjében sikerrel eresztette össze a kortárs elektronika léhábbik oldalát, no és a nyolcvanas évek sötét elektropopját - jellemző, hogy korai lemezeik okán hamarosan keblére ölelte őket a divatszcéna, s magát Karl Lagerfeldet is rajongóik között tudhatták. Sikerük legfőbb titka, hogy a gondosan összerakott, mégis hányavetien lazának tűnő zenei produkció kellően szexi és egyben jól táncolható - mindezt remekül alapozza meg a gitárokkal is bolondított szikár elektro-hauzer ritmika, meg Pynoo kisasszony hol szende, hol vadóc vokálja. Eddig öt sorlemezt készítettek, egy jó ideig a szaloncukorikonjáról jól felismerhető, belga Surprise kiadónál, majd a párizsi UWe-nál. Ráadásul jó szokásuk, hogy pályafutásukat idővel kompilációs albumokon is összefoglalják: a 2004-es Attaque Populaire a korai albumokból, a 2006-os Vive les Remixes a saját és mások által reciklált darabokból, feldolgozásokból és B oldalakból, a tavaly kijött 10 Ans de Fte pedig a bő évtizedes teljes életműből nyújt alapos ízelítőt. S ha nem mondtuk volna, a Vive La Fte, hűen az őket mozgató ironikus attitűdhöz, nagy mestere a feldolgozásoknak. Egyik korai sikerük volt a Bollock Brothers Horror Moviesának kellően kétértelmű adaptációja, vagy itt van mindjárt a klasszikus Trans-X-sláger (Living On Video) remekül sikerült parafrázisa, esetükben Vivre Sur Video címen. A tavaly maxin is kiadott Child In Time a kívánságműsorok egykori kedvence, a Deep Purple epikus/heroikus alapvetésének sajátos VLF-verziója, csekély tíz percben előadva. Igazi, vérbő elektrokabaré vár hát azokra, akik április 30-án a hajóra teszik a lábukat.
*
A The Subs története szintén Gentből indult, de később: a három derék helybéli fiatal alig három éve kezdte publikálni számait. A félkomolyan felkent rave/elektro zenéik (például a Substraktion és a Fuck That Shit maxik) nem várt sikert hoztak, s megannyi kolléga kezdte játszani zenéiket. Az igazi áttörést azonban a tavalyi Kiss My Trance maxi hozta meg, amelyen a társaság kipróbálta, meddig is mehet el a "jól bevált" trance-zenei sémák, érzelmes szintifüggönyök szétcincálása és elektropunkkal való megbolondítása terén - nos, ezt a határt jó alaposan sikerült kitolniuk, ráadásul a szám magasra küzdötte magát a slágerlistákon is. Ezt követően már nem is volt oly csoda, hogy tavaly ősszel megjelent Subculture című debütáló albumuk is masszív sikernek bizonyult - rajta a fentieken kívül még az Albatross című másik trance-kibelezéssel, az In Cold Blood című melankolikus-fájdalmas elektro-diszkó veretéssel, vagy a Prodigy Breath-jének sajátos feldolgozásával. A fentiek morbid folyományaként pedig egyszerre vívták ki Alex "Boys Noize" Ridha, Philippe Zdar, Laurent Garnier és igen, dj Ti‘sto elismerését.
A Subs szorgalmas tagjai: Jeroen De Pessemier, avagy Papillon (énekes/producer), Wiebe Loccufier, avagy Tonic (a Starski & Tonic dj-duó beltagja, akik a 2 ManyDJstől és a Glimmerstől örökölték meg a Culture Club-béli rezidenciát Gentben), valamint Stefan Bracke, más néven l'entrepreneur (aki a Subs mellett szerepel még a Foxylane nevű rave/rock bandában is). Szem, száj és nadrág nem marad szárazon, ha színpadra lépnek!
