A két jó barát, Caroline Hervé és Michel Amato valaha együtt nőtt fel Grenoble-ban, s a kilencvenes évek elején közösen tapasztalta meg, mit tesz az emberrel a messzi Detroitból elszabadult technó. Először csak aktív partizók voltak a dél-franciaországi rave-körforgásban, majd maguk álltak a lemezjátszók mögé (emellett Caroline kipróbálta magát bártáncosnőként is, s jó ideig a fémrúd volt mestersége címere). Az időközben The Hackerré átlényegült Amato a kilencvenes évek közepétől sorra készítette saját, főképp Jeff Mills által inspirált technódarabjait, míg a Miss Kittinként fellépő Caroline szettjeire sokan felfigyeltek, például maga a technó-elektro isten (a hét végén nálunk is vendégeskedő) International Deejay Gigolo Records főnöke, DJ Hell. Amikor pedig közösen fogtak zenekészítésbe, valami egészen különleges dolog csúszott ki a kezük alól: az inspirációt ezúttal a nyolcvanas évek elektropopja, a Cabaret Voltaire, a DAF, a Soft Cell, a Yazoo, a New Order és társaik jelentették, mindez természetesen átszűrve az újabb idők elektronikus tánczenéin.
S a szépen, lassan majdnem klasszikus popdalokká formálódó zeneanyag élni kezdett - Hacker hol rideg, hol behízelgő tánczenei alapjai és Miss Kittin sajátos humorú, szarkasztikus szövegei valósággal ütöttek - nemhiába szeretett beléjük mások mellett Marilyn Manson vagy Elton John is. A Hell által kiadott első hétszámos EP-jük, az 1998-as Champagne valósággal forradalmasította az elektronikus tánczenét. A szándékoltan léha Frank Sinatra, vagy a programadó 1982 valóságos himnuszokká avanzsáltak, s a 2001-ben megjelent első, négy év termését összegző albumuk (First Album, haha) is klasszikus darab, mely nagymértékben inspirálta az ekkor bontakozó electroclash hullámot. Ezek után viszont több évre különvált pályájuk: mindketten megcsinálták a maguk saját dolgait. Manapság már kétségtelenül Caroline-Kittin a nagyobb név: két remekbe szabott szólóalbummal, számos dj-mixlemezzel és páratlanul sikeres lemezlovasi pályával a háta mögött. 2006-ban azután ismét összedugták fejüket, s újabb számokat írtak: 2007-ben meg is jelent a Hometown című közös EP-jük, idén pedig a második Kittin & The Hacker album, a Two.
Melyről szólván azt kell mondanunk, a recept cseppet sem változott - néha megkapó, a nyolcvanas évek reminiszcenciájának tűnő elektropopot, néha meg sokkal zúzósabb, minimaltechnós, elektropunkos, sőt néha már EBM-beütésű darabokat hallunk (halld például a nyitó The Wombot). A skála amúgy is igen széles: a táncolhatóan melankolikus 1000 Dreamsre rögvest felesel a PPPO (People Plesure Power Objects) fogcsattogtató elektrozúzása. S nem marad le a kötelező feldolgozás sem: Mark James eredetileg 1956-ban (!) szerzett Suspicious Mindsát eddig főleg az 1969-es, masszívan sikeres Elvis-verzióban ismeri a világ, pedig Caroline fátyolosan egykedvű hangja is igen sokat bír kihozni e szomorú szerelmes számból. A záró Ray Ban vészjóslóan hatásvadász refrénje ("Behind my Ray Ban") pedig egy újabb Kittin-alterego megérkezését hirdeti: ez az én sokkal titokzatosabb, tán zárkózottabb - de továbbra is csillogóan tehetséges és a maga módján végtelenül szórakoztató.
Nobody's Bizzness/Deep Distribution, 2009
